1307. november 18-án a délelőtti órákban Altdorf városának főterén néhány másodpercre megfagyott a levegő. Az összeverődött polgárok lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy egy Tell Vilmos nevű fickó számszeríjából kilőtt nyílvesszőjével száz lépés távolságból kettéhasítja a saját fia fejére helyezett almát.

A vérfagyasztó akció Tell büntetése volt azért, amiért nem tett eleget az önkényeskedő Habsburg-helytartó parancsának, miszerint az altdorfi főtéren egy botra feltűzött kalapja előtt ugyanúgy kell tisztelegni, mintha ő maga állna ott. Bár az íjász mutatványa után a kényúr, Hermann (más források szerint Albrecht) Gessler is elismerően bólintott, egyvalami még furdalta az oldalát.

– Az életed most már biztonságban van. Már csak arra lennék kíváncsi, miért készítettél elő egy másik nyílvesszőt is? – tette fel a kérdést.

– Ha az első nyíl megölte volna a fiamat, a másodikat te kaptad volna, és biztosíthatlak, ezt már nem hibáztam volna el – hangzott a Guy Ritchie-film-forgatókönyvbe kívánkozó válasz.

A feldúlt Gessler elrendelte Tell azonnali letartóztatását. Miközben azonban az íjászt a Luzerni-tavon börtöne felé szállították, óriási vihar tört ki, és a csónakban utazók Tellt kérték meg, hogy vezesse ki őket a veszélyes zónából. A láncaitól megfosztott mesterlövész szökésre használta fel az alkalmat, majd kastélya közelében bevárta Gesslert, és azzal a bizonyos második íjjal kioltotta az életét.

Az esemény hatására Uriban és a másik két svájci őskantonban, Schwyzban és Unterwaldenben felkelés robbant ki. A tartományoknak végül az 1315-ös mortgarteni csatában aratott győzelemmel sikerült megszilárdítaniuk Német-római Császárságon belüli autonómiájukat.

Mivel Tell történetét az 1474-ben keletkezett Sarmeni Fehér Könyvben jegyezték fel először, valószínű, hogy a svájci nemzeti hős valójában nem is létezett, alakját azonban – főként Friedrich Schiller drámájának, valamint Gioacchino Rossini operájának köszönhetően – még manapság is széles körben ismerik.