„Micsoda vérfürdő. Milyen borzalmas látvány, micsoda mészárlás. Nem tudom szavakba önteni az érzéseimet. Még a pokol sem lehet ilyen szörnyű! Az emberek őrültek!” – olvasható a Verdunnél harcoló Alfred Joubaire francia katona nem sokkal halála előtt papírra vetett utolsó naplóbejegyzésében.

Az 1916. február 21-től közel 10 hónapon át tartó verduni csata a katonák többsége számára egyet jelentett a halállal és a pusztítással. Az utókor gyakran csak „verduni vérszivattyúként” vagy „verduni pokolként” hivatkozik az első világháború leghosszabb ütközetére. A halálos áldozatok számát mindkét oldalon mintegy 150 ezerre, a veszteségeket pedig a legvisszafogottabb elemzések is – együttesen – legalább 6-700 ezerre becsülik.

Bár a francia titkosszolgálat értesült a francia haderő hadianyagcsatában történő felőrlésének és kivéreztetésének szándékával indított Ítélet-hadművelet tervéről, a verduni helyőrséget váratlanul érte az 1916. február 21-én reggel meginduló támadás.

Amikor a németek február 25-én bevették a stratégiai fontosságú Douamont-erődöt, úgy tűnt, Verdun elesett. A parancsnokságot ekkor azonban a később a náci Németországgal való kollaborációjáról hírhedtté vált Philippe Pétain tábornok vette át, aki az egyetlen utánpótlási útvonal, a Bar-le-Duc országút megerősítésén fáradozott, sikerrel. A franciák a későbbiekben csak Voie Sacrée-nak („szent út”) nevezett szakaszon több százezer katonát tudtak bejuttatni hadianyaggal és ellátmánnyal együtt a városba.

Bár a németek ennek ellenére júliusra az erődítményrendszer több fontos pontját is elfoglalták, az eseményekben fordulat állt be, miután a britek júliusban a verduni pokolban harcoló francia alakulatok tehermentesítése érdekében megindították a somme-i offenzívát, jelentős német haderőt vonva el így Verdunből. A franciák ősszel ellentámadásba lendültek, és december közepére február 21-i állásaik mögé szorították vissza a németeket. Oda, ahonnan a tíz hónapnyi vérontás előtt elindultak.

Interjúnk Pollmann Ferenc történésszel