Bár a középkor évszázadairól a legtöbb embernek az a benyomása, hogy az istenfélelem jegyében teltek, az életét pedig mindenki véresen komolyan vette, valójában a jókedv és a nevetés sem hiányzott az emberek mindennapjaiból. Számos mű eleve a nevettetés szándékával keletkezett, és még a krónikákban is találunk példákat arra, hogy a királyok és az egyházi méltóságok is szívesen hallgattak meg egy-egy jó tréfát.

Furfangos parasztok és felszarvazott férjek

A középkorban elsősorban a humor durva és nyers formája dominált: a különböző altesti és szexualitással fűszerezett poénok rendkívüli népszerűségnek örvendtek. A viccek célpontjai lehettek akár rászedett férjek, rossz feleségek, helyi papok, királyok, vagy akár történelmi személyiségek is.

A középkor egyik legismertebb, tréfás anekdotákat összegyűjtő könyve, a Facetiae kora egyik legnagyobb gondolkodójaként számon tartott itáliai humanista tudós, Poggio Bracciolini (1380-1459) nevéhez fűződik. A Facetiae megírását azzal indokolta, hogy „helyes, és szinte szükségszerű (...), hogy a gondok és félelmek sokaságának súlya alatt gyötrődő, állandóan dolgozó elménket időről időre ellazítsuk, és a humoros kikapcsolódás segítségével jókedvre és vidámságra ösztönözzük.”

Íme néhány tréfa és szellemes történet a Facetiae-ből:

Egy pap formabontó gondolatai a házasságtörésről: „Tivoliban egy eléggé meggondolatlan pap beszédet intézett a néphez, bőséges szidalmakkal kárhoztatta és átkozta a házasságtörést. Többek közt azt hangoztatta, hogy az olyan borzalmas bűn, hogy »inkább meghágna tíz szüzet, minthogy egy ujjal is más feleségéhez érjen.« A jelenlévők közül ezzel sokan egyet is értettek.”

Septimo meglehetősen jó húsban lévő apátja egy este Firenzébe tartott, amikor belebotlott egy parasztba. „Maga szerint át tudok majd menni a kapun?” – tette fel a kérdést a szerzetes, amely persze arra vonatkozott, hogy vajon a kapu bezárása előtt oda tud-e érni, a földműves azonban másképp gondolta. „Biztos lehet benne. Egy szekér széna is átjut rajta, magának miért ne sikerülhetne” – hangzott a férfi válasza.

Egy másik történet így hangzik: „Egyik barátunk édesapja nemi viszonyba keveredett egy nyilvánvalóan bolond ember feleségével, aki ráadásul még dadogott is. Egy este az asszony otthonához ment, gondolva, hogy a férfi házon kívül van. Bekopogott az ajtón, és a felszarvazott férfi hangját utánozva bebocsátást kért. A tökfilkó, aki otthon volt, alighogy meghallotta a férfit, azonnal szólt a feleségének: »Giovanna, nyisd ki az ajtót, engedd be; úgy tűnik, én vagyok az.«”

A feleségek gyakran furfangosabbak voltak a férjüknél: „Egy férfi, aki egy értékes ruhát vett feleségének, arra panaszkodott, hogy sohasem gyakorolhatja házastársi jogait anélkül, hogy legalább egy aranydukátot elköltene. »Ez a te hibád« – válaszolta a felesége. »Miért nem csökkented az árat [az aktus] gyakori megismétlésével egy fillérre?«”

De a furfang a férfiaktól sem állt távol: „Egy firenzei ismerősömnek egy lovat kellett vennie Rómában, és alkudozott a kereskedővel, aki túl magas árat, huszonöt dukátot kért tőle; felajánlotta, hogy fizet tizenöt dukátot, a többivel pedig tartozni fog. A kereskedő beleegyezett. Amikor másnap kérte a fennmaradó összeget, a vevő visszautasította: »Be kell tartanunk az egyezséget: abban állapodtunk meg, hogy én az adósa leszek; nem lehetnék azonban többé az, ha most fizetnék magának.«”

Különös szülés és önkasztráció

Egy másik anekdota szerint egy fiatal, kissé együgyű nő éppen szülésre készült. „Már hosszú ideje komoly fájdalmakat kellett elviselnie, és a bába gyertyával világította meg a csúnyáját, hogy megállapítsa, jön-e már a gyerek. »Nézze meg a másik oldalt is« – javasolta a szülni készülő fiatal nő. »A férjem olykor azt az utat választja«” – utalt az anális aktus lehetséges hatásaira a félkegyelmű teremtés.

Bracciolini egy fiú különös kívánságát is lejegyezte: „Számos ember beszélgetett Firenzében, és mindegyikük – amint az mindenkor lenni szokott – valami olyasmit kívánt, ami boldoggá teheti. Egyikük a pápa, másikuk király, a harmadik pedig valami más szeretett volna lenni, amikor egy gyermek, aki éppen ott tartózkodott, azt mondta: »Bárcsak dinnye lehetnék.« »Miért pont dinnye?« – kérdezték. »Mert mindenki szagolhatná a hátsómat.« Azok körében ugyanis, akik dinnyét szerettek volna vásárolni, szokásban volt, hogy a [dinnye] aljára illesztették az orrukat.”

Id. Pieter Brueghel: Gyermekjátékok

Egy férfi különös módon próbált meggyőződni felesége hűtlenségéről. „Egy Giovanni névre hallgató gobbiói lakos, egy rendkívül féltékeny férfi, azon törte a fejét, hogy hogyan bizonyosodhatna meg arról minden kétséget kizáróan, hogy a feleségének viszonya van-e másik férfival. Egy alaposan kidolgozott – féltékeny elméhez méltó – terv alapján önkezével kasztrálta magát. »Ha a feleségem teherbe esik, nem tudja majd tagadni a házasságtörést« – gondolta.”

Volt, aki Isten különös magatartására hívta fel a figyelmet: „Egyik honfitársunkat, egy nagyon szellemes hosszú és fájdalmas betegséggel küzdő férfit meglátogatta egy barát, hogy megvigasztalja, és többek között azt mondta, hogy Isten különösképpen azokat bünteti akiket szeret. »Akkor nem csoda, hogy Istennek olyan kevés barátja van; ha ily módon kedvez nekik, még kevesebb kéne legyen.«”

A fogai elvesztése miatt aggódó püspököt egyedi módszerrel nyugtatta le egy barátja: „Ismertem egy idős püspököt, aki elvesztette néhány fogát, és arra panaszkodott, hogy más fogai is úgy lógnak, hogy attól fél, hamarosan kiesnek. »Attól ne félj, nem fognak kihullani« – mondta egy barátja. »Miért nem?« – kérdezte a püspök. A barátja így válaszolt: »Mert a heréim is olyan ernyedten lógtak az elmúlt negyven év során, mintha le akarnának esni, mégis még mindig a helyükön vannak.«”