„Soha életemben nem éreztem bizonyosabbnak, hogy helyesen cselekszem, mint most, amikor aláírom ezt a papirost!” – mondta Abraham Lincoln a „lázadó” déli államok területén élő rabszolgákat felszabadító Emancipációs Kiáltvány aláírása kapcsán. Az Egyesült Államok tizenhatodik elnöke 1862 júliusában ismertette a Kongresszus előtt a kiáltvány tervezetét, majd 1862. szeptember 22-én, öt nappal az uniós seregek antietami győzelme után jelentette be, hogy 1863. január 1-jével életbe lép a rendelkezés.
Annak ellenére, hogy az északiak körében sokan ellenezték a feketék emancipációját, a polgárháború második évére a politikai-katonai döntéshozók felismerték, hogy a déli rabszolgák felszabadítása lehet a győzelem kulcsa. Ez a lépés ugyanis amellett, hogy jelentősen meggyengítette a konföderációs államok gazdasági helyzetét, jelentősen megnövelte az uniós hadseregben szolgáló katonák számát. Ráadásul az északiak erkölcsi fölényt is kovácsoltak az ügyből, hiszen innentől kezdve a nagyhatalmak már nem a déli államok függetlenségi törekvéseinek leverőjeként, hanem a feketék felszabadításáért harcoló szövetségként tekintett az Unióra.
Bár a haditengerészetnél már 1861-ben is alkalmaztak feketéket, 1862-ben pedig már az első ezredeiket is megszervezték, a fekete önkéntesek befogadása csak 1863-ban öltött tömeges méreteket. A felszabadított rabszolgákat azonban ezután sem kezelték egyenlő félként. Kezdetben a 13 dolláros havi zsold helyett mindössze 10 dollárt fizettek a feketéknek, és csak 1864-től kaptak ugyanakkora fizetést, mint fehér társaik. Ennek ellenére a háború végéig 178 ezren harcoltak az uniós hadseregek kötelékein belül.
Bár a kiáltvány kihirdetése hatalmas mérföldkő volt a feketék egyenjogúságáért folyatott harcban, még nem jelentett automatikusan egyenlő bánásmódot. Még egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a polgárjogi mozgalom minden korábbinál jelentősebb eredményeket érjen el a feketék szegregációjának megszüntetése területén.