"A halál semmiség, de élni legyőzötten és dicstelenül olyan, mint naponta meghalni" - írta Napóleon 1804-ben Jacques Lauriston tábornoknak küldött levelében, amellyel gyakorlatilag előre megjósolta saját sorsát. A korábban sikert sikerre halmozó hadvezér az 1815. június 18-i waterlooi csata elvesztése után végleg elvesztette annak lehetőségét, hogy továbbra is meghatározó szerepet játsszon az európai politikai életben.
Június 22-én - immár másodszor - lemondott császári címéről, és bár ezután legszívesebben egy vidéki házban élt volna valahol London közelében, az angolok ridegen elutasították kérését, és Szent Ilona szigetére száműzték. Kíséretének egyik tagja a tengerbe akarta vetni magát, amikor megtudta, hogy milyen helyet jelöltek ki számukra kényszerlakhelyül. A hadvezér és hűséges kísérőinek egy csoportja 1815. augusztus 8-án indult útnak az Atlanti-óceán déli részén található szigetre.
A császár, aki nem sokkal korábban még csaknem egész Európát uralma alá hajtotta, élete utolsó öt évét egy 16 kilométer hosszú, 10 kilométer széles szigeten volt kénytelen leélni. A területet kétezer katonával és két, éjjel-nappal cirkáló hajóval őrizték.
Napóleon egy földszintes faházban lakott, amely korábban marhaistállóként szolgált. A szél átsüvített a falakon, a nedvesség pedig annyira átjárta a lakhelyét, hogy kártyázáskor a lapokat először meg kellett szárítani a tűz felett, hogy használni tudják. A császár olvasott, kertészkedett, és még Voltaire egy drámáját is megpróbálta újraírni, de ami a legfontosabb, minden nap tollba mondta élettörténetének egy-egy részletét, amelynek segítségével megpróbálta megalkotni saját legendáját.
Utolsó éveiben azonban egyre mélyebb depresszióba esett, és végül már minden reményét elvesztette. Gyomorrák végzett vele 1821. május 5-én. Bár azt szerette volna, ha a Szajna partján temetik el, maradványait csak 1840-ben szállították haza, és a párizsi Invalidusok templomában helyezték végső nyugalomra.