Az egyiptomi királynő tragikus és egyben misztikus halálát követő kétezer évben több tucatnyi műalkotás (és film is) készült róla, amelyek mindegyike csábító szépségként ábrázolja a fáraók országának királynőjét, VII. Kleopátrát. Manapság pedig modern szépségszalonok százai kölcsönzik nevét vállalkozásukhoz. Nem kétséges, hogy a szépségéről szóló legenda Julius Caesar és Marcus Antonius elcsábításán alapszik. De vajon a Ptolemaioszi uralkodó a történeti és régészeti adatok alapján valóban páratlan testi adottságokkal rendelkezett?
Kleopátra halála után két századdal Cassius Dio római író már „páratlan szépségéről híres asszonyként” írt róla, akinek „külsejére nincsenek szavak”. Az uralkodóhoz korban közelebb élő görög író, Plutarkhosz még nem volt elájulva tőle: „szépsége önmagában nem egyedülálló, nem vert a földbe gyökeret annak a lába, aki meglátta.” A kortárs beszámolók alapján tehát sincs okunk azt hinni, hogy Kleopátra átlagon felüli gyönyörűség volt.
2000 évvel ezelőttről nincsenek megbízható szobrászati ábrázolásaink a királynőről, azonban pénzérmék fennmaradtak a korszakból. Ezeken az ábrázolásokon férfiasként és hosszú orral látható az uralkodó. Nem szabad elfelejteni, hogy az ókorban hihetetlen propagandalehetőségek rejlettek az érmékben, így ez sem számít megingathatatlan bizonyítéknak. Kleopátra pénzérméken való maszkulin ábrázolása alig különbözik férfi őseinek portréitól, ami a fiatal női uralkodó legitimálását szerette volna erősíteni.
Azt is fontos ugyanakkor szem előtt tartani, hogy az ókori szépségideál igencsak különbözött a mai nyugati világ ideáitól. Például a görögök a szerelemistennőjét, Aphroditét egy testes krumpliorrú nőként ábrázolták, akit manapság nem éppen a Playboy címlapjára, hanem egy átfogó plasztikai műtétre küldenénk. Azt kérdezni, hogy Kleopátra szép nő volt-e, talán teljesen felesleges kérdés, a lényeg az, hogy a belső bája a korban utat talált-e a férfiszívek felé.
Túl kell lépnünk tehát a szépség fizikai fogalmán. Dio írásából megtudhatjuk, hogy „Kleopátrának nagyon kellemes hangja volt, s pontosan tudta, hogyan kedveltesse meg magát másokkal.” Plutarkhosz szerint a királynővel való beszélgetésben volt valami ellenállhatatlan báj, jelenléte pedig a meggyőző és finom szavaival olyan karakterré emelte, akit csak szeretni lehetett. „Volt valami édes a hangjában, nyelvérzéke pedig lenyűgözte az embereket” – írta Plutarkhosz.
Az üzenet egyértelmű: Kleopátra varázsának nem volt sok köze a fizikai megjelenéséhez, sokkal inkább az értelmessége, a bájos karaktere és az édeskés hangja miatt szerették meg az emberek. Figyelembe véve, milyen mély kapcsolatot alakított ki mind Caesarral, mind Antoniusszal, megérthetjük, hogy ezt nem a fiatal testének köszönhetően érte el. Ráadásul mindkét férfi híresen nagy szoknyavadász volt, így csupán a királynő vonzó külseje bizonyára nem lett volna elég a megtartásukra.
A fiatal lány tehát a belső szépsége és az esze segítségével hódított meg az ókor leghatalmasabb államférfijei közül kettőt is, amit az utókor és a kollektív emlékezet kissé átértékelt, s az elmúlt évezredek feledésének homályában belső helyett külső adottságokkal ruházta fel Kleopátrát.
