Múlt-kor

„Jeruzsálem megszerzéséért odaadnám mindkét szememet is” – reagált Szaladin szultán arra az asztrológusi jóslatra, miszerint a hadvezér meg fog vakulni az egyik szemére, ha seregével visszaszerzi Jeruzsálemet a keresztényektől. Bár a szultán katonáival 1187. október 2-án, néhány napos harc után elfoglalta a szent várost, a szemei tökéletesen épek maradtak.

A 12. század második felében a muszlim seregek egyre nagyobb területeket hódítottak vissza a Szentföldön létrejött kis keresztény királyságoktól. A hadi sikerekben kulcsfontosságú szerepet játszó Szaladin vezette sereg a sorsdöntő, 1187. július 4-i hattini diadalt követően egy karnyújtásnyira került legfőbb céljától, Jeruzsálem visszafoglalásától. A szultán közölte a jeruzsálemiekkel, hogy amennyiben harc nélkül átadják neki a várost, mindenki szabadon távozhat, és a keresztények szent helyeit nem fogják lerombolni. A jeruzsálemi küldöttségnek azonban esze ágában sem volt elfogadni a feltételeket.

Szeptember 20-án megkezdődött Jeruzsálem ostroma. A város védelmét irányító Ibelini Balián hamarosan ráeszmélt, hogy nincs esélyük a győzelemre, ezért közölte Szaladinnal, hogy most már hajlandó feladni a várost. Miután a szultán visszautasította az ajánlatot, Balián fenyegetőzni kezdett: megölnek minden keresztényt és az ötezer muszlim hadifoglyot, és le fogják rombolni a muszlimok szent helyeit. Szaladin rövid töprengés után végül belement abba, hogy eltekintsem a további harcoktól.

A szultán október 2-án ünnepélyesen bevonult a városba, amely 88 év után került ismét a muszlimok kezére. Parancsba adta katonáinak, hogy egyetlen kereszténynek sem eshet bántódása, és a városlakók többsége váltságdíj ellenében távozhatott. A szultán sok szegény lakos esetében még a váltságdíj megfizetésétől is eltekintett, és a tehetősebbekre sem rótt ki hatalmas sarcot. A jeruzsálemi pátriárka kétszázezer dinár értékű arannyal hagyta el a várost, amely ezután egészen 1229-ig a muszlimok kézen maradt.

A Halley-üstökös első ismert ábrázolása a bayeux-i kárpiton található.

Az 1791-ben kitört haiti forradalom volt az egyetlen sikeres rabszolgafelkelés, amelynek eredményeként egy új állam jött létre.

A 240 ezer hadra fogható római férfi közül összesen 120 ezer halt meg a második pun háború alatt.

A középkorban még egészen mást jelentett egy könyvet birtokolni, mint manapság. Míg a 21. században már könnyedén pótolható egy elveszett mű, a középkor századai során nagyon kellett figyelni, hogy ne lopják el a sokszor éveken át írt, kézzel sokszorosított könyveket. Ha máshogy nem ment, a tulajdonosok megátkozták a kéziratok eltulajdonítását megkísérlő potenciális tolvajokat.

Marc Drogin 1983-ban megjelent Anathema! Medieval Scribes and the History of Book Curses (Átok reá! Középkori írnokok és a könyvátkok története) című munkájában kifejti, hogy a középkori kéziratokban gyakran szerepelt egy néhány soros átok, amellyel a munkát eltulajdonítani vagy szándékosan megrongálni igyekvő gazembert figyelmeztették, hogy tettük könnyen isteni büntetést vonhat maga után. Ha a tolvajt elkapták, a kiátkozástól a kivégzésig számos büntetésre számíthatott. Szerencsére több száz ilyen átok maradt meg az utókor számára. Íme néhány közülük:

1. Egy 1172 körül keletkezett Bibliához az írnok a következő kedves kiegészítést fűzte:

„Ha bárki eltulajdonítja ezt a könyvet, halállal lakoljon; süljön meg egy serpenyőben; ragadja el a betegség és a láz; törjék kerékbe és akasszák fel. Ámen.”

2. Egy 13. századi, Vatikáni Múzeumban őrzött munkához mellékelt átok esetében a végére lendült bele igazán az írnok:

Elkészült a könyv, ím, lesd,
De nehogy kritikával illesd,
Ki a kódexet elcsenni meri,
Krisztus kegyét veszítheti
Ki ellopni merészeli,
Átkozott halálát leli,
Ki elorozni nem restelli,
Szemét könnyen elvesztheti!

3. Egy másik egyházi hivatalnok úgy érezte, nem elég a latin nyelv szókészlete, hogy kifejezze a könyvtolvajok iránti megvetését, ezért latin-német keveréknyelven írta meg a következő átkot:

E könyvhöz nincs másnak joga, csak nekem,
Ha nem hiszed, lapozd fel: ott a nevem,
Ha mégis megpróbálod ellopni,
Torkodnál fogva fognak fellógatni,
Hollók gyűlnek majd tetemed felett,
Hogy tövestül tépjék ki átkozott szemed,
És mikor fájdalmad üvöltésbe fojtod,
Emlékezz: megérdemled sorsod.

4. Egy 13. századi angliai átok:

„Ez a könyv wigmore-i Szent Jakab [plébánia] tulajdona. Ha bárki ellopja vagy rosszindulatúan törli ezt a bejegyzést, hogy eltulajdoníthassa [a könyvet] a fent jelölt helyről, kössék az egyházi kiátkozás rabláncai. Ámen. Úgy legyen. Úgy legyen. Úgy legyen.”

5. A párizsi Simon Vostre 1502-ben írt hóráskönyve (laikus imakönyve):

Ki ellopja e könyvet egy éjjel,
Kívánom: testét disznók szaggassák széjjel,
Esküszöm: szívet kegyetlenül kitépik,
S testét a Rajna mentén vonszolják végig.

6. A Sankt Gallen-i kolostor egy 880-ra datált kéziratának írnoka így fogalmazott:

Tán örökre e hely lesz otthonom,
S ha mégsem, felejteni nem fogom,
Isten haragja reá zengjen,
Ki Sankt Gallenen kívül akar tudni engem.

7. Egy 1178-as könyvben a következő átok olvasható:

„A patherburneni Szent Mária és Szent Liborius [plébánia] könyve. Átok arra, aki ellopja ezt a könyvet, áldás arra, aki megőrzi biztonságban. Bárki, aki eltulajdonítja, vagy kivág belőle egy lapot, legyen átkozott.”

8. Egy 15. századi, Jean d’Orleans tulajdonában lévő kéziratban olvasható, rímek nélküli átok:

Bárki lopja el e könyvet,
Párizs egyik akasztófáján fog lógni,
És ha nem lógni fog, megfullad,
És ha nem fullad meg, megsütik,
És ha nem sütik meg, még csúnyább halála lesz.

9. Idézet egy 13. századi munkából:

„Ez a könyv a robertsbridge-i Szent Mária [plébánia] tulajdona; bárki, aki ellopja, eladja, vagy bármilyen formában eltulajdonítja ebből a házból, vagy megcsonkítja, legyen átkozott. Ámen.”

Alatta az egy évszázaddal később élt Grandisson exeteri püspök még hozzáfűzte:

„Én, John, exeteri püspök, nem tudom, hogy a fent említett ház hol állt, és nem is loptam el a könyvet, hanem törvényes úton szereztem meg.”

10. Végül egy – 1461-ben keletkezett kéziratból származó – példa arra, hogy a középkori átkokat nem minden esetben bonyolították túl:

Lelkét akasztófán kileheli,
Aki e könyvet elcseni.

Több mint egy tucat új piramis maradványaira bukkantak angol régészek a szudáni Gematon ősi városának temetőjében. A becslések szerint mintegy kétezer évesek, vagyis a Kusita Birodalom virágkorában épülhettek. Mára azonban a több méteres alkotásokat belepte a sivatag homokja.

Melyik ország rendelkezik a legtöbb piramissal? Első gondolatunk bizonyára Egyiptom lenne, mégis Szudán a helyes válasz, ahol a kusita nép néhány száz év leforgása alatt mintegy 255 piramist épített Núbia (mai Szudán északi része) területén, míg északi szomszédjánál háromezer év alatt is „csupán” 145 piramis emelkedett ki a földből. Habár az egyiptomi fáraók kezdetben kiterjesztették birodalmukat e területre, s gyakran indítottak rabszolgaszerző expedíciókat, az Újbirodalom hanyatlásával párhuzamosan megkezdődött e titokzatos nép felemelkedése.

A kusiták leghíresebb piramisai Meroében

Az i. e. 9. század és az i. sz. 4. század között virágzó Kusita Királyság halotti építészetére nagy hatással volt az egyiptomi piramisépítés. A később Egyiptomot is leigázó civilizáció nagyságát hirdetik Meroé − elhunyt, mumifikált és ékszerekkel teleaggatott királyok és királynők számára épült − piramisai, amelyek három (nyugati, déli és északi) csoportban helyezkednek el. A legjobb állapotban fennmaradt északi rész 30 piramisból áll. Nyilvánvalóan egyiptomi mintát követnek, de mégis mások. Sokkal kisebbek, mint északi társaik, a legnagyobb is csupán 30 méter. További jellegzetes különbség, hogy a núbiai piramisok sokkal meredekebb szögben épültek, mint a Nílus északi partjainál állók.

A sírok elhelyezkedése is más: halottaikat a kusiták a piramis alá temették, nem pedig a piramis belsejébe. Ezenkívül Meroé egyes piramisainak (körülbelül negyven darabnak) hiányzik a csúcsuk, 1834-ben ugyanis Giuseppe Ferlini kincsvadász azt hitte, hogy aranyból vannak, és letördelte őket. Rögtön az elsőnél szerencsével járt, így tovább folytatta a szégyenletes rombolást, de több aranyat már nem talált.

Egy újonnan feltárt piramis maradványa

Derek Welsby, a British Museum kurátora munkatársaival 1998 óta kutatja a szudáni Gematon városát. Elmondása szerint a most felfedezett 16 új piramis mellett számos korabeli használati tárgyra is bukkantak. A piramisok közül hat kőből épült, míg a többi tíznek sártégla az alapanyaga. Közülük a legmagasabb 10,5 méteres, azonban a kutatók szerint az eredeti magassága a 13 métert is meghaladhatta. (A Kusita Birodalom összeomlása után a hatalmas építményeket egyszerűen betemette a homok.) A magasabb és gazdagabb sírmellékleteket tartalmazó piramisokat a tehetősebbek építették, azonban a társadalom alacsonyabb rétegei is gyakran emeltek elhunyt szeretteiknek gúlákat, ám ezek jóval alacsonyabbak voltak. Ugyanakkor tény, hogy a temető legtöbb sírjában nem található egyetlen piramis sem.

Bronzból készült áldozati tábla

Az egyik sírban a kutatók felfedeztek egy bronzból készült áldozati táblát, amelynek faragott jelenetén egy herceg (esetleg egy pap) tűnik fel és italáldozatot mutat be Ozirisz istennek, az alvilág urának. Mögötte Ízisz látható. Habár a két isten Egyiptomból származik, a kusiták és a világ számos pontján élő más népek is tiszteletüket fejezték ki irántuk. „A tábla minden bizonnyal egy királyi tárgy, a mellé eltemetett férfi a királyi család tagjai közül kerülhetett ki” – magyarázta Welsby.

A legtöbb most feltárt sírt már meglátogatták a sírrablók, mindössze egyetlen, piramisos sír maradt, amelyet nem dúltak fel. Ebben száz darab fajanszgyöngy és három csecsemő maradványát találták meg a régészek. A szakértők szerint azért kerülhették el a sírrablók e piramist, mert tudták, hogy a gyermekek mellé nem kerültek aranyból készült sírmellékletek.

Saját népére támadó diktátor, fegyvertelen gyerekkatonák és több mint egymillió halott. 1980. szeptember 22-én a Szaddám Huszein vezette Irak hadüzenet nélkül indított támadást Irán ellen, és bár a diktátor villámháborúra számított, a konfliktus végül közel nyolc évig elhúzódott. A háború közvetlen kiváltó oka egy határvita volt, Irak azonban valójában az Iránban 1979-ben lezajlott iszlamista forradalom exportjától való félelme, valamint a főként arabok lakta, olajban gazdag Khuzisztán tartomány megszerzése, ezáltal pedig térségbeli vezető szerepének megerősítése miatt támadta meg keleti szomszédját.

A háború első heteiben az iraki csapatok 70-80 km mélységben benyomultak Irán területére, az iraki hadifölényt azonban ellensúlyozta az irániak fanatizmusa. A küzdelem hamarosan állóháborúvá merevedett. Ez volt az utolsó olyan háború, amelyben a lövészárok-hadviselés domináns szerepet játszott. Az iraki–iráni háború és az első világháború közötti hasonlóságok sorát szaporítja, hogy az iraki hadsereg mustárgázt, később pedig idegbénító gázt is bevetett Irán ellen.

A háború egyik mélypontja volt, amikor Huszein 1988-ban az irániak támogatásával vádolt iraki kurd kisebbség ellen megindította az ún. Anfal-hadműveletet, amelynek következtében több tízezren veszették életüket. Huszein a kurdok ellen vegyi fegyvereket is bevetett. 1988 márciusában a Halabdzsa kurd település ellen indított gáztámadásban mintegy 5000 ember halt meg. Az iráni hadsereg eközben fegyvertelen gyerekkatonákat is bevetett, akiket főként az aknamezőkre küldtek ki, hogy velük biztosítsák az utat a katonák előtt.

A harcok végül csak 1988-ban értek véget. Az iraki katonai és civil áldozatok számát 300 ezerre, az irániakét 500 ezer–1 millió főre becsülik. Míg Irán számára az ország bruttó hazai termékének 12 százalékát emésztette fel a háború, Irakot gazdasági katasztrófa szélére sodorta, hogy a GDP-je mintegy felét háborús célokra fordította. Az utolsó hadifoglyokat 2003-ban cserélte ki a két ország.

Türkmenisztán egykori diktátora, a 2006-ban elhunyt Szaparmurat „Türkménbasi” Nyijazov betiltotta, hogy nyilvános koncerteken playbacket használjanak.

A 18. század folyamán a brit hadihajók többségét 12-17 év szolgálat után küldték szárazdokkba nagyjavításra.

Az olimpiák történetében az 1968-as mexikói játékokon tartottak először doppingvizsgálatot.

1. A szovjet csapatok távozását követően megerősödő, 1996 és 2001 között Afganisztán élén álló iszlám fundamentalista tálib mozgalmat 2001-ben amerikai vezetésű nemzetközi koalíció söpörte el a hatalomból.

2. A kezdeti időszakban a tálibok többségét pakisztáni árvaházakban, a társadalomtól elszigetelve felnőtt hadiárvák alkották.

3. A sariát, vagyis az iszlám törvénykezést a jogrendszer alapjául megtevő tálibok uralma idején minden férfinak szakállt kellett viselnie.

4. A tálib vezetésű Afganisztánban be volt tiltva a tévézés, a mozizás, a fényképezés, a zenehallgatás, a számítógépezés és a sakkozás is.

5. A tálib uralom alatt a gyilkosokat és a házasságtörőket nyilvánosan kivégezték, a tolvajoknak pedig levágták a kezét.

6. A lányok csak 8 éves korukig járhattak iskolába, nem dolgozhattak otthonukon kívül, és csak – a szemükön kívül – minden testrészüket fedő burkában léphettek az utcára.

7. A nők csak egy közeli férfi hozzátartozójuk kíséretében hagyhatták el otthonukat, és a nők által lakott otthonok ablakait feketére kellett festeni. Egy alkalommal egy idős nőt addig verték egy fémkábellel, míg eltört a lába, mivel véletlenül kilógott a burka alól a bokája.

8. Férfi orvos nem vizsgálhatott meg női betegeket, mivel azonban a nőknek az orvosi és nővéri munkát is megtiltották, a gyengébbik nem képviselői nem részesülhettek orvosi ellátásban.

9. Bár a tálibok az afganisztáni mákföldek 96 %-át birtokolták, és az egyik legnagyobb bevételük az ópiumexportra kivetett adókból származtak, 2000-ben mégis iszlámellenesnek nyilvánították, és betiltották az ópiumtermelést.

10. Manapság közel 4 millió ember él tálib uralom alatt Pakisztán északnyugati részén, ahol a nők, a segélymunkások és a szakáll nélküli férfiak gyakran válnak a milicisták áldozatává.

Kettévágott kutyával megpecsételt szövetség, az első világháború alatt a Keleti pályaudvart elözönlő menekültek és egy görög sziget Magyarország szívében. Az elmúlt hetekben a rádió- és televízióadók, valamint a különböző nyomtatott és elektronikus sajtótermékek szinte kivétel nélkül kiemelten foglalkoztak a menekültválsággal, nem ez az első olyan eset azonban a magyar történelem során, amikor az országba nagy számban érkeztek a hazájukat elhagyni kényszerülő migránsok. Bár sokan csak ideiglenes állomásnak tekintették Magyarországot, voltak, akik le is telepedtek hazánkban.

Sértődött harcosok

A tatárok betörésének ábrázolása Thuróczi János krónikájában (1488)

IV. Béla 1239-ben a tatár fenyegetés árnyékában, az ország védelmi erejének növelésére érdekében engedte be az országba a tatárok elől menekülő, vagyis az ellenség harcmodorát ismerő kunokat. Kötöny fejedelem vezetésével – Rogerius mester a történészek többsége szerint túlzó becslése szerint – mintegy 40 ezer kun család érkezett az országba, ami mintegy 160-200 ezer embert jelentene, valójában azonban 40-70 ezer főről lehetett szó.

Az Alföldön letelepülő népcsoport és a magyarok között azonban már a kezdetektől folyamatosak voltak a súrlódások. A kunok 1240-ben a bánmonostori (vagy kői) egyezményben elismerték a magyar király főségét, és hadi szolgálatuk fejében részleges adómentességet kaptak, valamint saját törvényeik szerint élhettek, ez utóbbi pont azonban számos feszültség forrása lett. A magyarok és a kunok ugyanis – eltérő életmódjuk miatt – nem tudtak zökkenőmentesen együtt élni, és a két nép jó kapcsolatát a kunok gyakori fosztogatásai sem mozdították elő.

Miután pedig az 1241-ben a Magyar Királyság területére betörő tatár csapatok előőrseinek soraiban többen is kun katonákat véltek felfedezni, az ellentétek végképp kiéleződtek. Bár a háttérben az állt, hogy több kun fejedelem már korábban kénytelen volt behódolni a tatároknak, így azok katonáikkal együtt a támadókat erősítették, a magyar seregben elterjedt a szóbeszéd, hogy a kunok árulók. A felfokozott hangulatban a Rákos mezején magyar nemesek egy csoportja – kíséretével és családjával együtt – lemészárolta a Bélával korábban kiegyező kun fejedelmet, Kötönyt. A nomád nép ennek hatására, komoly pusztítást hagyva maga után, a Balkán irányában elhagyta a királyságot.

A kunok második, 1246-ban végbemenő betelepítése már sikerrel járt. IV. Béla az újabb tatár támadástól tartva hívta be ismét az ázsiai népet az országba, és a két fél a szövetséget – amellett, hogy a kun főemberek kettévágott kutyára is felesküdtek – ezúttal már házasság útján is megpecsételte. A magyar király fiát, Istvánt (a későbbi V. István királyt) hozzáadta Szejhán kán lányához, Erzsébethez. A frigyből született meg a Magyar Királyság utolsó előtti Árpád-házi uralkodója, IV. (Kun) László. A kunok az évszázadok során szinte teljesen asszimilálódtak a magyarságba, kun származásuk azonban identitásképző tényezőként továbbra is jelen van az hajdani nomád népcsoporthoz tartozók leszármazottainak életében. Manapság Magyarországon a Kun a száz leggyakoribb családnév között szerepel. Jelenleg több mint nyolcezer Kun nevezetű család él hazánkban.

Ideiglenes szálláshely helyett új haza

Paja Jovanović: Szerb migráció

Attól kezdve, hogy a törökök a 14. század derekán megvetették lábukat a Balkán délkeleti csücskében, az előlük menekülő szerbek folyamatosan áramlottak be a Magyar Királyság területére. Az előkelő szerb családokat a magyar uralkodók szívesen látták. Sok esetben birtokadománnyal is kedveskedtek a délszláv főnemeseknek, a gesztusnak azonban korántsem csak a felebaráti szeretet volt az egyetlen mozgatórugója. A délszláv menekültekben – a kunokhoz hasonlóan – ugyanis a magyar királyok elsősorban kiváló katonákat láttak, akik szívesen harcoltak az őket hazájuk elhagyására kényszerítő ellenségeik, az oszmánok ellen. A törökellenes harcokban való részvételük jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország sokáig tartani tudta magát az idővel egyre gyakoribbá váló betörésekkel szemben.

A szerb betelepülés a 15-17. században felerősödött, majd 1690-ban elérte csúcspontját. Buda 1686-os visszavétele után következhetett a délvidéki területek felszabadítása, és a kezdeti sikerek következtében sokan ajánlották fel a szerbek közül szolgálataikat I. Lipótnak. A Franciaország és a Német-római Birodalom között kirobbant pfalzi örökösödési háború azonban a Habsburg-császár (és magyar király) kétfrontos háborúba bonyolódott, és kénytelen volt csapatait visszavonni a Balkánról. A visszavonuló csapatokhoz egyes beszámolók szerint mintegy 30-40 ezer szerb család is csatlakozott. Bár ez a szám nyilvánvalóan túlzó, több tízezer szerb menekült bizonyosan elhagyta hazáját, hogy Magyarországon keressen azilumot.

A menekülők gyakorlatilag az egész országban szétszóródtak: sokaknak már a Szerémség a végállomást jelentette, de Baranya vármegye, Buda, Szentendre és Esztergom, valamint a tiszántúli és Duna-Tisza közén található településeken is sokan leltek otthonra. Bár a szerbek magyarországi tartózkodása a tervek szerint ideiglenes lett volna, a történelem közbeszólt. A törökellenes háborút lezáró 1699-es karlócai békével az egykori szerb területek ugyanis oszmán uralom alatt maradtak, így a Magyarországon letelepülő szerbek nem térhettek vissza hazájukba. Mivel a jövevények nehezen alkalmazkodtak a magyar viszonyokhoz, és megélhetési gondjaik miatt gyakran fosztogatásra kényszerültek, kezdetét vette a két nép közötti ellenségeskedés. A Habsburg-uralkodók azonban remekül kihasználták a fáradhatatlan harcosok adottságait: a szerbek a karlócai béke után az ország védelmére az Adriai-tengertől az Al-Dunáig megszervezett határőrvidék leggyorsabban mozgósítható, és olcsó katonai erejeként szolgálták a császárt – többek között a Rákóczi-felkelés leverésében.

Gácsországi földönfutók

Az osztrák-magyar csapatok győzelmének hírére Galíciába visszatérő zsidó család

Fotó: wangfolyo.blogspot.hu

Az első világháború idején Bukovinából és Galíciából (valamint Palesztinából) több tízezer, az oroszok elől menekülő zsidó érkezett a magyar fővárosba. Többségük elhelyezéséről a városháza és az izraelita hitközség gondoskodott. Csak 1916 nyarán 25 ezren menekültek Magyarországra Galíciából, akiket a kormány tervei szerint a dunántúli falvakban telepítettek volna le. Kosztolányi Dezső Mi huszonötezren című cikkében kelt a „gácsországi földönfutók” védelmére, nem mindenki volt azonban toleráns a menekültekkel szemben.

A mai migránsokhoz hasonlóan gyakran a Keleti pályaudvaron összegyűlt zsidó menekültekről – a politikai korrektség látszatát messze elkerülve – a „magyar Švejk”, Lowetinszky János József is megemlékezett: "Keletinél menekülő kinézésű zsidók czihelődtek nagy rijedajlom [riadalom] között, nem jó jel, amikor Jehova választott népe ennyire igyekszik, ismét kellett valaminek történni fenn északon, hogy ilyen sűrűn jön ez a kaftános, pajeszos sisera had" – írta Lowetinszky 1914. november 21-én. A következő hetekben még több naplóbejegyzésben is értekezett a „büdös, pajeszos”, „piszkos zsidó hadról”, 1915. január 26-án pedig minden korábbi bejegyzésénél keményebben fogalmazott a zsidókkal kapcsolatban: "közben meg mind jobban tarkul a főváros fogyó népe kaftános, pajeszes, piszkos zsidóval, hogy ezeket nem bírta a muszka kiirtani."

A fentiekből is látható, hogy a menekülteket nem mindenki fogadta kitörő örömmel. Magyarországon – kissé gúnyosan – galíciánernek nevezték a Galíciából menekült zsidókat, de ugyanezzel a névvel illették az ország északkeleti régióiból Budapestre települt, javarészt ortodox, kisebb mértékben hászíd népességet is. Az antiszemita közhangulat fokozódásához hozzájárult, hogy sok zsidó menekült alaposan kivette a részét a feketekereskedelemből. A magyar közvélemény pedig rosszallóan figyelte, hogy az „üzletelő” zsidók közül egyre többen gazdagodnak meg. Egy 1918 nyarán lefolytatott rendőrségi razzia során kiderült, hogy miközben a lakosság többsége nyomorog, a menekült zsidók – akik közül sokan hamis papírokkal tartózkodtak Budapesten – számos, a lakosság ellátása szempontjából kulcsfontosságú élelmiszer birtokában vannak. A lakosság – „galíciánerek” ténykedésének köszönhető – ellenszenve azonban nemcsak a jövevényeket, hanem a teljes, az első világháborús erőfeszítésekből komoly részt vállaló magyar zsidóságot is érintette, aminek később súlyos következményei lettek.

"Lengyelország így fizet"

Lengyel menekültek

Fotó: btm.hu

A lengyel–magyar kapcsolatok sok évszázados történetében kiemelt helyet foglal el a második világháború időszaka. Bár Hitler Lengyelország megtámadása kapcsán Magyarországgal is számolt, a magyar kormány a segítség fejében felajánlott csábító ajánlat – a szlovák területek átadása – ellenére határozottan visszautasítva Hitler óhaját. Teleki Pál miniszterelnök titokban még magyar légiókat is küldött a gyakorlatilag kilátástalan helyzetben lévő lengyel sereg támogatására, a magyar határ pedig megnyílt a két totalitárius megszálló hatalom szorításában hazájukat elhagyni kényszerülő lengyelek előtt. A világháború alatt mintegy 100 ezer, 1946-ig pedig több mint 120 ezer lengyel menekült érkezett Magyarországra, köztük több tízezer katona, akik közül Jugoszlávián keresztül mintegy 40 ezren továbbutaztak Franciaországba, hogy a szövetséges erőkhöz csatlakozva felvegyék a harcot Hitler ellen. A magyar politikai élet számos kiválósága, az arisztokrácia döntő hányada, valamint maga Horthy Miklós is a lengyel menekültügy támogatója volt.

Az embermentésben Henryk Sławik, a magyarországi lengyel menekültek ügyeit intéző Polgári Bizottság elnöke, valamint a Belügyminisztérium polgári menekültek gondozásával foglalkozó IX. Osztályának vezetője, id. Antall József játszotta a főszerepet. Bár sokáig eredményesen tudtak tevékenykedni a menekültek érdekében, Magyarország német megszállása alatt néhány hetes bujkálás után mindkettejüket elfogta a Gestapo. Az ötezer lengyel zsidó megmentéséért a „lengyel Wallenberg” nevet is kiérdemlő Sławik a kihallgatások során rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. A kegyetlen kínzások ellenére tagadta, hogy Antall részt vett volna mintegy 40 ezer lengyel közkatona és tiszt Franciaországba, majd a Közel-Keletre történő átjuttatásában; és segédkezett volna lengyel zsidók mentésében. Egyéb vádak is elhangzottak Antall ellen, ám Sławikból egyiknek a megerősítését sem tudták kiverni a gestapósok. Amikor a kihallgatás után a Fő utcai börtönbe szállították át őket, Antall, kihasználva az őrök figyelmetlenségét, megsimogatta a félholt Henryk kezét, hogy megköszönje neki az életét. „Visszasimogatott és halkan elhárítóan súgta: »Lengyelország így fizet«” – olvasható id. Antall József visszaemlékezésében. Sławikot végül 1944. augusztus 23-án, Mauthausenben a németek kivégezték.

A témáról bővebben is olvashatnak a Múlt-kor 2011. nyári számában.

Görögfalvától Beloianniszig

Görög gyerekek Magyarországon

Fotó: fotomuzeum.hu

A görög kisebbség már a középkorban, a balkáni török hódítás idején megjelent Magyarországon. Az első nagyobb menekülthullám Konstantinápoly oszmán kézre kerülése idején érkezett a Magyar Királyság területére, majd a 17-18. században is nagy számban telepedtek le görögök a Kárpát-medencében. Tömegesen utoljára a második világháború után, a görög polgárháború alatt, valamint a konfliktust követően érkeztek Magyarországra görög menekültek. A görög királyi erők és kommunisták közötti, 1946-tól 1949-ig tartó polgárháború során több tízezren haltak meg, és százezrek kényszerültek hazájuk elhagyására. A menekülők a szocialista blokk országaiban, köztük Magyarországon találtak menedékre.

Az első, a Szabad Nép tudósítása szerint 840 gyermekből álló csoport 1948 áprilisában érkezett meg Magyarországra. A menekültek száma az ezt követő időszakban folyamatosan növekedett, és 1950-re egyes becslések szerint mintegy 7000, újonnan betelepült görög élt Magyarországon, 1952-ben pedig már a mediterrán nép 7600 képviselőjét jegyeztek fel a statisztikák.

A menekültek – a főváros mellett – jelentős létszámban telepedtek le ipari centrumokban, többek között Miskolcon, Ózdon és Dunaújvárosban, 1950. május 6-án pedig megkezdődött a kifejezetten görög emigránsok lakhelyéül szánt Görögfalva megépítése. A beköltözésre váró emigránsoknak a Hungária körút és a Kőbányai út sarkán álló dohánygyár épülete lett az ideiglenes lakhelye. Mindössze öt hónappal később már több mint 400 menekült család vehette át szerényen berendezett, de alapvető életfeltételeket biztosító lakásaikat. 1951 nyarára már többek között iskola, óvoda és kultúrház is állt a faluban. A települést egy évvel később a tevékenységéért a nemzetközi tiltakozás ellenére kivégzett görög partizánvezér, Nikosz Beloiannisz tiszteletére Beloianniszra nevezték át.

A menekültek közül a görögországi helyzet konszolidálódásával párhuzamosan sokan költöztek vissza hazájukba. Bár Beloianniszba az elmúlt évtizedekben jelentős számú magyar lakosság is beköltözött, görögök is szép számmal maradtak a településen. Az egykori menekülők és leszármazottjaik közül sokan még ma is tartják őseik szokásait. Manapság mintegy 3-4 ezer görög él szerte az országban.

320 évvel ezelőtt, 1695 szeptemberében a hírhedt Henry Every kalózflottájával megtámadta az indiai nagymogul kincses hajóját, a Ganj-i Sawait. A rajtaütés során a kalózok több százezer font értékű arany- és ezüstkincset zsákmányoltak, és az akció politikai krízist idézett elő Angliában. Every elfogása érdekében nemzetközi hajsza kezdődött, de sohasem akadtak a rettegett kalóz nyomára.

Bár Henry Every nem olyan híres, mint Feketeszakáll vagy Bartholomew Roberts, tettei minden bizonnyal sokakat ösztönöztek arra, hogy kardot ragadjanak, és a Jolly Roger (a kalózok lobogója) alatt nekivágjanak a tengereknek. Every kétéves pályafutása alatt bandájával együtt tucatnyi hajót fosztott ki, és hatalmas összegeket zsákmányolt. Tettei dalokat, regényeket és drámákat ihlettek, többek között a The Successful Pyrate (A sikeres kalóz) címmel Londonban éveken át játszott színművet. Every mindezt ráadásul úgy érte el, hogy nem ölték meg, de még csak el sem fogták.

Every gyermekkoráról keveset tudunk, annyi bizonyos, hogy már nagyon fiatalon nekivágott a tengernek, és feltehetően a királyi haditengerészetnél szolgált, mielőtt az 1690-es évek elején felcsapott volna rabszolga-kereskedőnek. 1693-ban tűnik fel ismét a forrásokban, mint a II. Károly, egy, a hajó névadója, a spanyol király megbízásából a karibi francia vitorlásokat fosztogató hajó elsőtisztje. Az akció nagyon lassan indult be: a legénység hónapokon át várakozott egy spanyol kikötőben anélkül, hogy kifizették volna. Every 1694 májusában a kalózok rossz közérzetét kihasználva lázadást szított, és a hajó kapitányának kiáltotta ki magát.

Fametszet a zsákmányt a hajójára rakodó Everyről

Miután a hajót átkeresztelték Fancy névre, Every a legénységgel együtt nekivágott Afrika déli partjainak. Az újdonsült kalózok a Zöld-foki-szigeteknél kifosztottak három kereskedelmi hajót, majd a következő hónapokban az afrikai partok mentén folytatták – főként francia és dán hajók kárára – zsákmányszerző akcióikat. Mire 1695 közepére elérték Madagaszkár partjait, a Fancy legénysége már mintegy 150 főből állt. Every tekintélye minden egyes rajtaütéssel egyre nőtt, nemsokára pedig egy minden korábbinál nagyobb zsákmánnyal kecsegtető akció körvonalai bontakoztak kia kalózok előtt. Every tudomására jutott ugyanis, hogy a Mogul Birodalom egyik flottája a közeljövőben készül kihajózni a Vörös-tengeri Mokha kikötőjéből az indiai szubkontinensen található Szúrat felé. Kitudódott, hogy a flotta a hádzsról, vagyis a mekkai zarándoklatról hazatérő férfiak mellett számos tehetős kereskedővel a hajók fedélzetein indul majd útnak.

Every és kalózai 1695 augusztusában hajóztak el a Vörös-tengerhez, hogy rajtaüssenek a flottán. A csapat a nagyszabású támadás sikere érdekében több kalózhajóval, többek között a hírhedt Thomas Tew vezette amerikai Amityvel is összefogott. Néhány nappal később a kalózok a nyílt óceánon valóban megpillantották a 25 hajóból álló flottát. Azonnal üldözőbe vették a hajórajt, azokat a vitorlásokat pedig, amelyek nem voltak alkalmasak a hajszára, otthagyták vagy felégették. A hajók többsége kihátrált Every és csapata mögül, a Fancy azonban utolérte az egyik, Fath Mahmamadi névre hallgató kísérőhajót. Rövid tűzharc után a legénység megadta magát, a kalózok pedig mintegy 50 ezer font értékű arannyal és ezüsttel lettek gazdagabbak.

Aurangzeb

Every és társai ezután is folytatták a „vadászatot”, és az üldözést folytató három hajó szeptember 7-én utolérte a flotta legértékesebb vitorlását, a Ganj-i-Sawai névre keresztelt zászlóshajót. A Fath Madhmamadival ellentétben azonban India legnagyobb, több ágyúval felszerelt és több mint 400 lövésszel rendelkező hajója komoly ellenállást fejthetett volna ki, végül azonban nem így történt. Bár Every nagy kockázatot vállalt a támadással, az offenzíva sikeresnek bizonyult. Egy ágyúgolyó rögtön az ütközet elején kettévágta a Ganj-i-Sawai főárbocát, miután pedig az egyik tüzérségi fegyver is meghibásodott és felrobbant, az indiai flotta gyöngyszemén teljes zűrzavar lett úrrá. A Fancy ezután a komoly problémákkal küzdő hajó mellé siklott, és a legénység több tagja is megrohanta a Ganj-i-Sawait. Közelharc kezdődött, de az indiai katonák végül – miután a kapitányuk elhagyta őket – meghátráltak. Egy visszaemlékezés szerint a gyáva vezető a fedélzet alatt húzódott meg, és rabszolganők egy csoportját küldte maga helyett harcolni.

Miután Every és csapata megtörte a vezető nélkül maradt katonaság ellenállását, kifosztották a zászlóshajót és kegyetlenkedni kezdtek az utasokkal. A férfiakat levetkőztették, megkínozták és megölték, a nőket pedig – többek között a nagymogul egy idős rokonát – többször is megerőszakolták. A kalózok egy hét fosztogatás és rombolás után magukra hagyták a hajó utasait. A nők közül sokan a tengerbe vetették magukat, mások pedig kések és tőrök segítségével lettek öngyilkosok. A támadás alatt rabolt kincsek értéke összesen 325 és 600 ezer font között mozgott, amely mai értékén több tízmillió fontnak felel meg. Miután a kalózok elosztották maguk között a zsákmányt, a Bahamák felé vették az irányt. New Providence-hez érve rabszolgáknak adták ki magukat, és a bebocsátás érdekében lefizették a sziget kormányzóját.

Az Every fejére kitűzött vérdíjról tudósító proklamáció

Miközben pedig a kalózok a New Providence-i kocsmák vendégszeretetét élvezték, az angol hatóságok a támadásuk következtében előállt politikai krízis megoldásán fáradoztak. Aurangzeb nagymogul a Brit-Kelet-indiai Társaság több, összeesküvéssel vádolt magas rangú tisztviselőjét is letartóztatta. A társaság vezetői – félve tőle, hogy az indiaiak felmondhatják az optimális feltételekkel megkötött kereskedelmi szerződéseket – kárpótlást fizettek az uralkodónak és megígérték, hogy a kalózokat bíróság elé állítják. A Brit-Kelet-indiai Társaság és a brit haditengerészet hajói hamarosan a Fancy keresésére indultak, Every fejére pedig magas vérdíjat tűztek ki.

A jutalmat azonban senki sem kapta meg. Every és kalózai egy rövid karibi tartózkodás után szétszóródtak, és bár néhányukat megtalálták és kivégezték, a többségnek sikerült az amerikai gyarmatokra vagy Európába szökni. Every sorsa mindmáig rejtély. Bár valószínűleg Bridgeman néven Írországba hajózott, innentől kezdve nyoma veszett a kutatók elől. Kortársai közül sokan úgy gondolták, hogy egy eldugott helyen élvezi a zsákmánya által biztosított édes életet, később pedig elterjedt a hír, hogy Madagaszkáron épített fel egy „kalózparadicsomot”. Évekkel később egy újabb történet kezdett el keringeni, miszerint Every visszatért Angliába, ahol korrupt kereskedők kiforgatták a pénzéből, és a „kalózkirály” végül koldusszegényen és névtelenül halt meg.

Minden egyes alkalommal, amikor fellibbent a szoknya, a tömeg örömujjongásban tört ki. 1954. szeptember 15-én éjjel mintegy 1500-2000 (más források szerint 2000-5000) Marilyn Monroe-rajongó figyelte lélegzetvisszafojtva, ahogy kedvencük Billy Wilder által rendezett Hét év vágyódás című film forgatásán időről időre rálép a New York-i Lexington Avenue és az 52. utca sarkán lévő metrószellőzőre, és az alulról feltörő levegő felfújja a szoknyáját. A helyszínen a rajongók mellett mintegy száz fotós is jelen volt, így Marilynről aznap este több ezer kép készült. A rendező, Billy Wilder ötlete, miszerint a jelenet körül nagy médiafelhajtást kell csapni, maximálisan bevált.

A végeredménnyel azonban, annak ellenére, hogy tizennégyszer vették fel, a rendező - részben a rajongók által csapott folyamatos zaj miatt - nem volt elégedett, így a jelenetet nyugodt körülmények között még ugyanabban az évben újraforgatták Kaliforniában. Bár így az eredeti felvételeket csak reklámokhoz és különböző promóciós anyagokhoz használták fel, ezek a képek mégis jóval nagyobb karriert futottak be a filmnél. Voltak, akik egyenesen Sandro Botticelli Vénusz születése című világhírű festményéhez hasonlították az ikonikus fotót.

Bár Monroe kínosan odafigyelt, hogy túl sokat ne mutasson meg (két fehér alsóneműt is viselt a forgatáson), nem mindenkinek nyerte el a tetszését a fotózás. Akkori férje, a baseball-legenda Joe DiMaggio feldúltan hagyta el a helyszínt. A pár ezután egy nagyon komoly - szinte tettlegességig fajuló - vitát folytatott le egymással, amely valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy hónappal a forgatást követően Marilyn beadta a válókeresetet.

Az ikonikus jelenetet azóta számos alkotáson örökítették meg. Egy japán faluban például egy rizsföld 140X100 méteres területen különböző színű rizsszemekből hozták létre a híres fotó mását. A ruhát, amelyet Monroe azon a bizonyos éjszakán viselt, 2011-ben 4,6 millió dollárért adták el egy aukción.