A legtöbb kultúrában a szellentés borzasztó dolognak számít, negatív hatással van az érzékekre, sértésként könyvelik el és szégyent hoz a tettesre. Pedig a bélszél egy univerzális törvény eredménye, az emberi léttel együtt járó bélmunka mellékterméke és egyesek szerint egészséges is. De akkor miért vetik meg annyira az emberek?

Kirsten Bell antropológus, aki valamilyen késztetésnél fogva a szellentés történetét kezdte el kutatni, úgy véli, ez is a történelem része, és a kulturális "jelentősége" kevéssé, sőt szinte egyáltalán nem ismert. Beleásva magát a forrásokba, rövid időn belül megállapította, hogy különböző évszázadokban élő különböző kultúrák mindegyike általánosan elítélte eme tevékenységet és bonyolultabbnál bonyolultabb rituálékat építettek fel a probléma "kezelésére".

Az 1994-ben kiadott "Aroma: az illat művelődéstörténete" című könyv szerint Marokkóban így gondolkodtak a témáról a múlt században: "az arabok tradicionális úgy tartják, hogy a végbélszél az ártó szellemek műve, és kavicsok vagy sziklák közelében gyakrabban megtörténhet, ugyanis ezek belsejében esnek csapdába a gonosz szellemek."

De vajon miért gyűlölik annyira, míg más - valamilyen szinten - hasonló emberi tevékenységet, mint a köhögés vagy a tüsszentés a legtöbb kultúrában mindennapos. (Azonban például az orrfújást az indiaiak a mai napig gusztustalannak tartják.)

Még maga Benjamin Franklint is foglalkoztatta a kérdés: "ha nem lenne olyan förtelmes szaga, az illendően kivitelezett szellentés nem okozna visszatetszést semmilyen társaságban, ugyanolyan lenne mint bármilyen köpés vagy orrfújás." (A 18. században a köpés még nem volt udvariatlan tett, a 19. században már igyekeztek visszaszorítani az "illetlen szokást", és egyre több közlekedési eszközön tűnt fel a "Köpködni tilos" felirat.)

Bell osztja a villámhárító feltalálójának elméletét, miszerint a szag a ludas a kérdésben. A szelelés nem csupán egy rossz illatot, hanem a másik személyes terének illetlen megsértését is jelentette a különböző kultúrákban.

 Még több hír, érdekesség a Múlt-kor történelmi magazin oldalán