Az Atacama-sivatag az egyik legszárazabb hely a Földön. Azonban ez nem akadályozta meg Dél-Amerika első lakóit, hogy mintegy 12 ezer évvel ezelőtt otthont varázsoljanak belőle.
Ha az Antarktiszt nem számoljuk, akkor Dél-Amerika volt az utolsó kontinens, amelyet a modern ember gyarmatosított. Az első telepesek 14 ezer évvel ezelőtt érkezhettek a földrész északi feléből, ám déli irányú útvonaluk máig rejtélyes. A legtöbb kutató azt feltételezi, hogy a nyugati parton, egy termékenyebb, a tenger gyümölcseiben bővelkedő zónában haladtak, egészen addig, amíg bele nem ütköztek a sivatagba.
A santiagói Chilei Egyetem kutatói ezért gondolhatták korábban, hogy ez akadályt jelentett az őslakóknak, ám mint kiderült, nem így volt. A régészek a tengerparttól 85 kilométerre fekvő Quebrada Manínak nevezett helyszínen ástak, ott, ahol ma egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány alkalommal esik egy évszázad alatt. Azonban egy kis domb közelében kőeszközöket, állati csontokat, kagylókat és egy tűzrakó helyet is találtak.
Felmerült a kérdés: mégis hogyan voltak képesek életben maradni e zord vidéken, amely évezredekkel korábban sem lehetett sokkal csapadékosabb? A kutatócsapat a helyszínen növényi maradványokat talált, ami a szakértők szerint arra utalhat, hogy egykoron mocsarak és oázisok gyönyörködtethették a fáradt utazó szemét. Ezek mára kiszáradtak, s manapság csupán néhány szívós mikroba képes megélni az Atacamában.
A régészek szerint, ha az ősember a kontinens nyugati partján haladt dél felé, Quebrada Maní egy fontos állomás lehetett, s egyfajta alaptáborként használhatták. Silvia Gonzalez liverpooli kutató szerint az ún. vándorló oázis terminusban kell gondolkodnunk, amely jelenség Mexikóból is ismert. „A mostani kopár területek egykor nem voltak meddők” – magyarázta Gonzales, aki szerint, ha az első betelepülők valóban a sivatag oázisai között ingáztak, bizonyára kiváló tájékozódási képességekkel rendelkezhettek.