Már csak percek voltak hátra David Ben-Gurion Izrael függetlenségét deklaráló beszédéig, amikor Zeev Sharefnek eszébe jutott, hogy elfelejtett taxit hívni. Az esemény főszervezője – kezében a függetlenségi nyilatkozattal – idegesen intette le az első útjába kerülő autót. A sofőr visszautasította a fuvarra vonatkozó kérést, mondván, siet haza, hogy meghallgassa a rádióban a beszédet. Sharef felvilágosította, hogy ha nem viszi el őt azonnal a tel-avivi múzeumhoz, egészen biztosan nem fogja hallani, mivel a szöveg nála van. Az érvelés meggyőzte a fiatalembert, és bár egy rendőr megállította az iszonyatos tempóban száguldó autót, a lihegő Sharef végül egy perccel 4 óra előtt átnyújtotta Ben-Gurionnak a nyilatkozatot. A néhány nappal később miniszterelnöknek megválasztott politikus 1948. május 14-én, délután 4 órakor bejelentette Izrael állam megalakulását. Új korszak vette kezdetét a zsidóság történetében, de a nagy ünneplés elmaradt. Az ellenség már a határon állt.
Az első világháború után az olaszországi San Renóban tartott 1920-as konferencián több világpolitikai esemény is zajlott egy időben: egyrészt az utolsó szöget is beverték Európa beteg embere, a meghódított területeitől megfosztott Törökország koporsójába, másrészt ekkor szilárdult meg a népszövetségi mandátumrendszer. Az egykori német gyarmatok és a Török Birodalom arabok lakta területeit mandátumterületekre osztották: Franciaország megkapta Szíriát és Libanont, Nagy-Britannia Mezopotámiát (a későbbi Irakot), Palesztinát pedig közvetlenül a Népszövetség alá rendelték.
Április 24-én Nagy-Britannia, Franciaország beleegyezésével, a Palesztina fölötti protektorátust ellátó egyedüli hatalommá lépett elő. A Népszövetség Palesztina-statútumában meghatározta Nagy-Britannia feladatait: London lesz a felelős azért, hogy az országban olyan politikai, közigazgatási és gazdasági körülmények jöjjenek létre, amelyek biztosítják a zsidó nemzeti otthon megteremtését.
A brit kormány, még mielőtt a mandátum június 1-jén jogerősen életbe lépett volna, leváltotta Palesztina katonai kormányzóját, és Sir Herbert Samuelt nevezte ki polgári főbiztossá. Július 20-án Szíriába francia csapatok vonultak be, s megdöntötték a március 7-én a Szíriai Egyesült Királyság uralkodójává választott Fejszál hatalmát, aki Nagy-Britannia szövetségese volt. Fejszál végérvényesen lemondott a trónról, majd 1921-ben Irak királya lett.
Brit katonák Jeruzsálem utcáin
Miután Winston Churchill brit gyarmatügyi miniszter Palesztina Jordán folyótól keletre eső részét (Transzjordánia) „ideiglenesen" felajánlotta Fejszál testvérének, Abdullahnak, a későbbi háborús kormányfő újabb, a cionisták által bírált lépést tett. 1922-ben kiadta az első Fehér Könyvet, amely első ízben hivatkozik arra, hogy a zsidó bevándorlást korlátok közé kell szorítani. A britek évtizedeken át semmi mást nem tettek, csak megpróbáltak egyensúlyozni a cionisták és az arabok között – írja Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok küzdelme a Szentföldért című könyvében Rostoványi Zsolt, hozzátéve, hogy ebből azonban a kisszámú zsidó bevándorlás miatt eleinte semmi nem látszott.
A Palesztinába történő zsidó bevándorlás sajátos ellentmondásos hatást fejtett ki: egyfelől elősegítette a brit imperialista törekvések viszonylag alacsony költségű megvalósítását, másfelől az általa kiváltott arab fegyveres akciók, arab-zsidó összecsapások aláaknázták a palesztinai brit jelenlétet. Az 1930 végén közzétett második Fehér könyv egyértelműen az arabok irányába mozdult el, amikor kijelentette: ameddig az arabok között munkanélküliség van, nem szabad engedélyezni a zsidó bevándorlást. A zsidóságot hátrányosan érintő intézkedések miatt a cionisták nagy nyomás alá helyezték a MacDonald-adminisztrációt, mire London visszakozott, s újra az első Fehér könyvben foglalt „gazdasági befogadóképesség” mellett tett hitet.
A harmincas években folytatódott a zsidók bevándorlása: a csúcsot 1934 és 1935 jelentette 42, illetve 61 ezer bevándorlóval, aminek következtében a zsidóság összlétszáma 384 ezerre növekedett (ez Palesztina lakosságának 30 százaléka volt), majd 1939-ben elérte az 500 ezret. 1936-ban újabb arab felkelés robbant ki, amely három évig tartott, s több százan hunytak el a fegyveres harcokban. A britek ekkor újabb vizsgálóbizottságot küldtek a térségbe Lord Robert Peel vezetésével. A zsidó bevándorlást korlátozó, Peel által összeállított jelentés volt az első, amely előállt a kétállamos (arab és izraeli) megoldással, ugyanakkor Jeruzsálem felett meghagyta volna a brit ellenőrzést.
Brit katonák arab foglyokat kísérnek egy kudarcba fulladt felkelést követően
A zsidók ezt még elfogadták volna, de az arabok – akik egész Palesztinát az „arab haza” részének tekintették – össztűz alá vették a kiújuló harcok miatt végül meghiúsult tervet. Ezt követően a britek Palesztina-politikájának középpontjában egyértelműen a zsidó bevándorlás radikális (évente tízezer főben megállapított) korlátozása állt. A sorrendben harmadik, 1939-ben kiadott Fehér könyv visszatért az egyállamos megoldáshoz, mivel a britek belátták, hogy az araboknak korábban megígért garanciákkal szembemenne, ha a mandátumterületen egy zsidó államot is kikiáltanának.
„Harcolni fogunk a britekkel Hitler ellen, mintha a Fehér könyv nem is létezne, és harcolunk a Fehér könyv ellen, mintha Hitler nem létezne” – mondta David Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke, Izrael állam első miniszterelnöke a második világháború kitörésekor a zsidókhoz intézett felhívásában. Ben Gurion intelme termékeny talajra hullott a mérsékeltek között, azonban a radikálisok közül egyesek a németekkel és az olaszokkal igyekeztek szövetségre lépni. Nagy-Britannia közben az egész Európára kiterjedő zsidó pogromok és a haláltáborokban zajló tömeges megsemmisítések ellenére is akadályozta a zsidó bevándorlást, sorra fogták el a zsidó bevándorlókat szállító hajókat, utasaikat pedig internálták.
Palesztinában ekkor úgy tűnt, kezd elszabadulni a pokol. A szélsőséges Irgun és a Stern-csoport folytatta a brit létesítmények elleni erőszakos akciók sorozatát: a legnagyobb felháborodást a Dávid Király Szálloda 1946. július 22-i felrobbantása váltotta ki, amely során 91 személy – britek, arabok és zsidók – vesztette életét. Ernest Bevin brit külügyminiszter már 1945 novemberében a brit képviselőházban elmondott beszédében jelezte, hogy London egyedül képtelen megoldani a Palesztina-kérdést. Bevin kétnemzetiségű, brit gyámság alatt álló államban gondolkodott, amely elképzelést az arabok és a cionisták is keményen támadták.
Befut Haifa kikötőjébe a Tel Hai nevű hajó, fedélzetén több száz koncentrációs táborból megmenekült volt
Pedig Bevint pusztán a brit külpolitika rideg logikája vezérelte, amikor megpróbált egyensúlyozni az arabok és a zsidó állam megalapítására tett brit ígéret (Balfour-nyilatkozat) között. London tudta, hogy hamarosan elkerülhetetlen lesz India függetlenségének deklarálása, de úgy számolt, hogy a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés és az öbölbeli brit olajérdekeltségek garantálása miatt továbbra is indokolt a közel-keleti brit jelenlét. Erre a jelenlétre Palesztina látszott a legalkalmasabbnak, miután döntöttek arról, hogy Egyiptomból kivonják a brit egységeket.
A britek végül átvágták a gordiuszi csomót, és a Palesztina-kérdést az Egyesült Nemzetek Szövetségének hatáskörébe utalták, beismerve ezzel korábbi politikájuk kudarcát. Az ügy 1947 májusában került az ENSZ Közgyűlés rendkívüli ülésének napirendjére, ami a világszervezet első igazi főpróbájának számított. A nemzetközi hangulat a felosztás mellett volt; érdekesség, hogy nem csupán az Egyesült Államok támogatta a zsidók törekvését, hanem a Szovjetunió is, és annak küldötte, Andrej Gromiko.
Az ENSZ Közgyűlés által létrehozott különleges bizottság (United Nations Special Committee of Palestine) egyhangúlag elfogadta a Palesztina függetlenségére vonatkozó tervet. Ennek értelmében létrejön egy zsidó és egy arab állam, valamint egy nemzetközi övezet, amely Jeruzsálemet és környékét foglalja magába az ENSZ égisze alatt. Az ENSZ felosztási terve a kezdetektől arab többségű zsidó állammal számolt, a terület pedig Palesztina területének 55 százalékát foglalta el.
Ünneplés Tel Avivban 1947. november 29-én
A hosszú, feszült vitákkal terhes napok során a végső szavazást kétszer is elhalasztották; az ENSZ Közgyűlése végül 1947. november 29-én 33 igen és 13 nem szavazattal, tíz tartózkodás mellett elfogadta a 181. számú határozatot Palesztina felosztásáról. A döntés jelentősége hatalmas: a 181. számú határozat képezi ugyanis Izrael nemzetközi legitimációját, s ennek volt köszönhető, hogy 1948. május 14-én a tel-avivi múzeumban kikiáltották a zsidó államot. Az arab fél ezt a megoldást nem volt hajlandó elfogadni. 1948. május 15-én Transzjordánia, Irak, Egyiptom és Szíria összehangolt támadást indított a fiatal zsidó állam ellen. Megkezdődött az első arab-izraeli háború.
