Több ezren gyűltek össze Észak-Koreában július 27-én, hogy megemlékezzenek a koreai háborút (1950-1953) lezáró, Korea kettéosztottságát a mai napig rögzítő panmindzsoni fegyverszünet 61. évfordulójáról. Sajtóhírek szerint a korábbi évekkel ellentétben idén elmaradt az ilyenkor szokásos katonai parádé, ehelyett néhány bemutató és zenés-szórakoztató esemény keretében idézték fel a három évig tartó, több százezer katona és mintegy 2,5-3 millió civil életét követelő háborút. Kim Dzsongun nem jelent meg a hivatalos állami ünnepségeken, az észak-koreai diktátor nagyapja és apja mauzóleumánál emlékezett meg a koreai háború végének évfordulójáról.
A hidegháború legvéresebb konfliktusa
Egy észak-koreai tábornok kitüntetéseivel
A szövetséges nagyhatalmak vezetői 1945 nyarán a potsdami konferencián úgy döntöttek, hogy a Koreai-félszigeten a 38. szélességi foktól északra a szovjet, délre pedig az amerikai csapatok fogadják el a japán erők kapitulációját, így augusztus-szeptember folyamán két megszállási övezet jött létre. A nagyhatalmak 1945 decemberében egy közös koreai kormány felállításában is megállapodtak, majd 1947-ben egy ENSZ-határozat is közös választásokon alapuló egyesítést írt elő. Erre nem került sor: a szovjetek északon kommunista rezsimet juttattak hatalomra Kim Ir Szen vezetésével, míg délen az amerikaiak Li Szin Man Amerika-barát autokratikus rendszerének berendezkedését segítették.
Az északi hadsereg 1950. június 25-én - a megszállási zónák határán oly gyakori incidensek egyikére hivatkozva - átlépte a 38. szélességi fokot és megtámadta a Koreai Köztársaságot. A fegyverzetben és létszám tekintetében is fölényben lévő, szovjet T-34-es tankokkal felszerelt északi hadsereg három nap múlva elfoglalta Szöult, s szeptemberre már csak a félsziget délkeleti része, Puszan város környéke maradt a déliek kezén.
Észak-koreai veteránok Phenjanban
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa június 27-i határozatában - amely a szovjet küldöttség távollétében született - Észak-Koreát agresszornak nyilvánította, s Dél-Korea támogatására szólította fel tagállamait. Harry Truman amerikai elnök ezután utasította az amerikai légierőt és a haditengerészetet, hogy nyújtson segítséget Dél-Koreának. Megkezdődött 16 ország részvételével egy nemzetközi haderő szervezése is, ennek 90 százalékát amerikai katonák alkották, főparancsnoka a szintén amerikai Douglas MacArthur tábornok lett.
MacArthur szeptember közepén a 38. szélességi fok közelében, Incshonnál tette partra erőit, és az északiak hátába kerülve megfordította a háború menetét. Az ENSZ-csapatok visszafoglalták Szöult, bevették Phenjant, és október végéig már a kínai határig nyomultak előre. Ekkor kapcsolódott be a harcokba Kína szovjet haditechnikával felfegyverzett mintegy 300 ezer "önkéntese": az észak-koreai-kínai erők előbb visszafoglalták Phenjant, majd Szöult. A létszámban, fegyver-, élelem- és ruhautánpótlással megerősített ENSZ-erők 1951 márciusában indítottak ellenoffenzívát és visszavették a déli fővárost, a front aztán 1951 áprilisára a 38. szélességi foknál megmerevedett.
Egy diákkórus vezetője dirigál
A háborúskodásnak az 1953. július 27-én Panmindzsonban megkötött fegyverszüneti szerződés vetett véget, amelyet azóta sem követett békeegyezmény, s így állandósította Korea kettéosztottságát. A megállapodás az 1953 nyarán fennálló arcvonal északi és déli oldalán is 2-2 kilométer széles demilitarizált övezetet hozott létre, megszabva, hogy e zónában a két Korea milyen létszámú és fegyverzetű egységeket őrjáratoztathat, ezt a Semleges Nemzetek Vizsgálóbizottsága ellenőrzi. A demilitarizált övezet két falut is magában foglalt: itt ENSZ-csapatok látták és látják el ma is a védelmi feladatokat.
Ez volt a hidegháború első, s egyben legvéresebb fegyveres konfliktusa, amelyet akkor sokan a harmadik világháború főpróbájának tekintettek. Az amerikai veszteségeket 54 ezerre, a további ENSZ-erőkét 94 ezerre, az északiakét félmillióra, a kínaiakét egymillióra, a déliekét a polgári áldozatokkal együtt 1,3 millióra becsülik. A harcok során mindkét országrészt szinte a földig rombolták.
