HTML

A magazin

Keresse az újságárusoknál!

 15_3_1.jpg

2015 ősz

Magyar sorsok a Gulágon

Előfizetek rá

Facebook

https://www.facebook.com/multkor.tortenelmi.magazin

Címkék

1. világháború (21) 10 tény (10) 19. század (2) 2. világháború (29) 20.század (157) 20. század (47) amerikai elnökök (2) anno (2) atombomba (4) augusztus 20 (2) aukció (2) bizarr (11) Budapest (2) Churchill (2) csokoládé (2) csókolódzás (2) Dél-Amerika (2) diktátorok (2) divat (2) Egyesült Államok (45) egyháztörténet (2) Egyiptom (6) építészet (7) erotika (2) Észak-Korea (2) évforduló (9) fallosz (2) felfedezések (2) film (7) Finnország (2) fogamzásgátlás (2) Forma-1 (2) fotó (4) fotók (31) fotóművészet (9) Franciaország (10) gyilkosságok (2) háború (3) hadtörténet (14) hajózás (7) halálozás (4) Hasfelmetsző (2) hidegháború (4) Hitler (7) HItler (2) Hollywood (2) holokauszt (2) igazságszolgáltatás (2) II. János Pál (2) III.Richard (2) inkák (2) Irak (2) Irán (2) Izrael (4) Japán (5) játék (2) Jeruzsálem (2) Jézus Krisztus (3) kalózok (2) kémkedés (2) Kennedy (3) Kína (4) királyok (3) királysír (2) kivégzések (4) Kolumbusz (3) kora újkor (2) Közel-Kelet (2) Középkor (24) középkor (3) kutya (2) kutyák (2) Lengyelország (2) London (3) Magyarország (6) Marilyn Monroe (3) merénylet (6) metró (2) Mikulás (2) múmia (2) művészet (2) nácik (8) Nagy-Britannia (23) Nagy Britannia (10) Napóleon (5) neandervölgyi (3) Németország (17) népirtás (2) nők (3) ókor (34) olimpia (2) orosz-japán háború (2) Oroszország (3) orvostudomány (3) őskor (8) pápaság (3) Peru (2) piramis (2) polgárháború (2) régészet (12) rejtély (4) rejtélyek (4) repülés (7) rómaiak (3) Római Birodalom (5) sör (3) sport (5) színes képek (3) Szíria (2) Szovjetunió (8) temetkezés (6) Titanic (3) tudomány (2) Tudta-e (23) újkor (63) ünnepek (4) utazás (2) Vatikán (3) Vietnam (2) világbajnokság (2) zene (5) Többi

Friss topikok

2015. szeptember 17. editors 3 komment

Befogadás vagy kirekesztés – menekültek a magyar történelemben

collage_mod_1.jpg

Kettévágott kutyával megpecsételt szövetség, az első világháború alatt a Keleti pályaudvart elözönlő menekültek és egy görög sziget Magyarország szívében. Az elmúlt hetekben a rádió- és televízióadók, valamint a különböző nyomtatott és elektronikus sajtótermékek szinte kivétel nélkül kiemelten foglalkoztak a menekültválsággal, nem ez az első olyan eset azonban a magyar történelem során, amikor az országba nagy számban érkeztek a hazájukat elhagyni kényszerülő migránsok. Bár sokan csak ideiglenes állomásnak tekintették Magyarországot, voltak, akik le is telepedtek hazánkban.

Sértődött harcosok

kunok_mod.jpg

A tatárok betörésének ábrázolása Thuróczi János krónikájában (1488)

IV. Béla 1239-ben a tatár fenyegetés árnyékában, az ország védelmi erejének növelésére érdekében engedte be az országba a tatárok elől menekülő, vagyis az ellenség harcmodorát ismerő kunokat. Kötöny fejedelem vezetésével – Rogerius mester a történészek többsége szerint túlzó becslése szerint – mintegy 40 ezer kun család érkezett az országba, ami mintegy 160-200 ezer embert jelentene, valójában azonban 40-70 ezer főről lehetett szó.

Az Alföldön letelepülő népcsoport és a magyarok között azonban már a kezdetektől folyamatosak voltak a súrlódások. A kunok 1240-ben a bánmonostori (vagy kői) egyezményben elismerték a magyar király főségét, és hadi szolgálatuk fejében részleges adómentességet kaptak, valamint saját törvényeik szerint élhettek, ez utóbbi pont azonban számos feszültség forrása lett. A magyarok és a kunok ugyanis – eltérő életmódjuk miatt – nem tudtak zökkenőmentesen együtt élni, és a két nép jó kapcsolatát a kunok gyakori fosztogatásai sem mozdították elő.

Miután pedig az 1241-ben a Magyar Királyság területére betörő tatár csapatok előőrseinek soraiban többen is kun katonákat véltek felfedezni, az ellentétek végképp kiéleződtek. Bár a háttérben az állt, hogy több kun fejedelem már korábban kénytelen volt behódolni a tatároknak, így azok katonáikkal együtt a támadókat erősítették, a magyar seregben elterjedt a szóbeszéd, hogy a kunok árulók. A felfokozott hangulatban a Rákos mezején magyar nemesek egy csoportja – kíséretével és családjával együtt – lemészárolta a Bélával korábban kiegyező kun fejedelmet, Kötönyt. A nomád nép ennek hatására, komoly pusztítást hagyva maga után, a Balkán irányában elhagyta a királyságot.

A kunok második, 1246-ban végbemenő betelepítése már sikerrel járt. IV. Béla az újabb tatár támadástól tartva hívta be ismét az ázsiai népet az országba, és a két fél a szövetséget – amellett, hogy a kun főemberek kettévágott kutyára is felesküdtek – ezúttal már házasság útján is megpecsételte. A magyar király fiát, Istvánt (a későbbi V. István királyt) hozzáadta Szejhán kán lányához, Erzsébethez. A frigyből született meg a Magyar Királyság utolsó előtti Árpád-házi uralkodója, IV. (Kun) László. A kunok az évszázadok során szinte teljesen asszimilálódtak a magyarságba, kun származásuk azonban identitásképző tényezőként továbbra is jelen van az hajdani nomád népcsoporthoz tartozók leszármazottainak életében. Manapság Magyarországon a Kun a száz leggyakoribb családnév között szerepel. Jelenleg több mint nyolcezer Kun nevezetű család él hazánkban.

Ideiglenes szálláshely helyett új haza

szerbek2.jpg

Paja Jovanović: Szerb migráció

Attól kezdve, hogy a törökök a 14. század derekán megvetették lábukat a Balkán délkeleti csücskében, az előlük menekülő szerbek folyamatosan áramlottak be a Magyar Királyság területére. Az előkelő szerb családokat a magyar uralkodók szívesen látták. Sok esetben birtokadománnyal is kedveskedtek a délszláv főnemeseknek, a gesztusnak azonban korántsem csak a felebaráti szeretet volt az egyetlen mozgatórugója. A délszláv menekültekben – a kunokhoz hasonlóan – ugyanis a magyar királyok elsősorban kiváló katonákat láttak, akik szívesen harcoltak az őket hazájuk elhagyására kényszerítő ellenségeik, az oszmánok ellen. A törökellenes harcokban való részvételük jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország sokáig tartani tudta magát az idővel egyre gyakoribbá váló betörésekkel szemben.

A szerb betelepülés a 15-17. században felerősödött, majd 1690-ban elérte csúcspontját. Buda 1686-os visszavétele után következhetett a délvidéki területek felszabadítása, és a kezdeti sikerek következtében sokan ajánlották fel a szerbek közül szolgálataikat I. Lipótnak. A Franciaország és a Német-római Birodalom között kirobbant pfalzi örökösödési háború azonban a Habsburg-császár (és magyar király) kétfrontos háborúba bonyolódott, és kénytelen volt csapatait visszavonni a Balkánról. A visszavonuló csapatokhoz egyes beszámolók szerint mintegy 30-40 ezer szerb család is csatlakozott. Bár ez a szám nyilvánvalóan túlzó, több tízezer szerb menekült bizonyosan elhagyta hazáját, hogy Magyarországon keressen azilumot.

A menekülők gyakorlatilag az egész országban szétszóródtak: sokaknak már a Szerémség a végállomást jelentette, de Baranya vármegye, Buda, Szentendre és Esztergom, valamint a tiszántúli és Duna-Tisza közén található településeken is sokan leltek otthonra. Bár a szerbek magyarországi tartózkodása a tervek szerint ideiglenes lett volna, a történelem közbeszólt. A törökellenes háborút lezáró 1699-es karlócai békével az egykori szerb területek ugyanis oszmán uralom alatt maradtak, így a Magyarországon letelepülő szerbek nem térhettek vissza hazájukba. Mivel a jövevények nehezen alkalmazkodtak a magyar viszonyokhoz, és megélhetési gondjaik miatt gyakran fosztogatásra kényszerültek, kezdetét vette a két nép közötti ellenségeskedés. A Habsburg-uralkodók azonban remekül kihasználták a fáradhatatlan harcosok adottságait: a szerbek a karlócai béke után az ország védelmére az Adriai-tengertől az Al-Dunáig megszervezett határőrvidék leggyorsabban mozgósítható, és olcsó katonai erejeként szolgálták a császárt – többek között a Rákóczi-felkelés leverésében.

Gácsországi földönfutók

lengyelorszagi_zsidok.jpg

Az osztrák-magyar csapatok győzelmének hírére Galíciába visszatérő zsidó család

Fotó: wangfolyo.blogspot.hu

Az első világháború idején Bukovinából és Galíciából (valamint Palesztinából) több tízezer, az oroszok elől menekülő zsidó érkezett a magyar fővárosba. Többségük elhelyezéséről a városháza és az izraelita hitközség gondoskodott. Csak 1916 nyarán 25 ezren menekültek Magyarországra Galíciából, akiket a kormány tervei szerint a dunántúli falvakban telepítettek volna le. Kosztolányi Dezső Mi huszonötezren című cikkében kelt a „gácsországi földönfutók” védelmére, nem mindenki volt azonban toleráns a menekültekkel szemben.

A mai migránsokhoz hasonlóan gyakran a Keleti pályaudvaron összegyűlt zsidó menekültekről – a politikai korrektség látszatát messze elkerülve – a „magyar Švejk”, Lowetinszky János József is megemlékezett: "Keletinél menekülő kinézésű zsidók czihelődtek nagy rijedajlom [riadalom] között, nem jó jel, amikor Jehova választott népe ennyire igyekszik, ismét kellett valaminek történni fenn északon, hogy ilyen sűrűn jön ez a kaftános, pajeszos sisera had" – írta Lowetinszky 1914. november 21-én. A következő hetekben még több naplóbejegyzésben is értekezett a „büdös, pajeszos”, „piszkos zsidó hadról”, 1915. január 26-án pedig minden korábbi bejegyzésénél keményebben fogalmazott a zsidókkal kapcsolatban: "közben meg mind jobban tarkul a főváros fogyó népe kaftános, pajeszes, piszkos zsidóval, hogy ezeket nem bírta a muszka kiirtani."

A fentiekből is látható, hogy a menekülteket nem mindenki fogadta kitörő örömmel. Magyarországon – kissé gúnyosan – galíciánernek nevezték a Galíciából menekült zsidókat, de ugyanezzel a névvel illették az ország északkeleti régióiból Budapestre települt, javarészt ortodox, kisebb mértékben hászíd népességet is. Az antiszemita közhangulat fokozódásához hozzájárult, hogy sok zsidó menekült alaposan kivette a részét a feketekereskedelemből. A magyar közvélemény pedig rosszallóan figyelte, hogy az „üzletelő” zsidók közül egyre többen gazdagodnak meg. Egy 1918 nyarán lefolytatott rendőrségi razzia során kiderült, hogy miközben a lakosság többsége nyomorog, a menekült zsidók – akik közül sokan hamis papírokkal tartózkodtak Budapesten – számos, a lakosság ellátása szempontjából kulcsfontosságú élelmiszer birtokában vannak. A lakosság – „galíciánerek” ténykedésének köszönhető – ellenszenve azonban nemcsak a jövevényeket, hanem a teljes, az első világháborús erőfeszítésekből komoly részt vállaló magyar zsidóságot is érintette, aminek később súlyos következményei lettek.

"Lengyelország így fizet"

lengyelek.jpg

Lengyel menekültek

Fotó: btm.hu

A lengyel–magyar kapcsolatok sok évszázados történetében kiemelt helyet foglal el a második világháború időszaka. Bár Hitler Lengyelország megtámadása kapcsán Magyarországgal is számolt, a magyar kormány a segítség fejében felajánlott csábító ajánlat – a szlovák területek átadása – ellenére határozottan visszautasítva Hitler óhaját. Teleki Pál miniszterelnök titokban még magyar légiókat is küldött a gyakorlatilag kilátástalan helyzetben lévő lengyel sereg támogatására, a magyar határ pedig megnyílt a két totalitárius megszálló hatalom szorításában hazájukat elhagyni kényszerülő lengyelek előtt. A világháború alatt mintegy 100 ezer, 1946-ig pedig több mint 120 ezer lengyel menekült érkezett Magyarországra, köztük több tízezer katona, akik közül Jugoszlávián keresztül mintegy 40 ezren továbbutaztak Franciaországba, hogy a szövetséges erőkhöz csatlakozva felvegyék a harcot Hitler ellen. A magyar politikai élet számos kiválósága, az arisztokrácia döntő hányada, valamint maga Horthy Miklós is a lengyel menekültügy támogatója volt.

Az embermentésben Henryk Sławik, a magyarországi lengyel menekültek ügyeit intéző Polgári Bizottság elnöke, valamint a Belügyminisztérium polgári menekültek gondozásával foglalkozó IX. Osztályának vezetője, id. Antall József játszotta a főszerepet. Bár sokáig eredményesen tudtak tevékenykedni a menekültek érdekében, Magyarország német megszállása alatt néhány hetes bujkálás után mindkettejüket elfogta a Gestapo. Az ötezer lengyel zsidó megmentéséért a „lengyel Wallenberg” nevet is kiérdemlő Sławik a kihallgatások során rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. A kegyetlen kínzások ellenére tagadta, hogy Antall részt vett volna mintegy 40 ezer lengyel közkatona és tiszt Franciaországba, majd a Közel-Keletre történő átjuttatásában; és segédkezett volna lengyel zsidók mentésében. Egyéb vádak is elhangzottak Antall ellen, ám Sławikból egyiknek a megerősítését sem tudták kiverni a gestapósok. Amikor a kihallgatás után a Fő utcai börtönbe szállították át őket, Antall, kihasználva az őrök figyelmetlenségét, megsimogatta a félholt Henryk kezét, hogy megköszönje neki az életét. „Visszasimogatott és halkan elhárítóan súgta: »Lengyelország így fizet«” – olvasható id. Antall József visszaemlékezésében. Sławikot végül 1944. augusztus 23-án, Mauthausenben a németek kivégezték.

A témáról bővebben is olvashatnak a Múlt-kor 2011. nyári számában.

Görögfalvától Beloianniszig

gorogmenekultek.jpg

Görög gyerekek Magyarországon

Fotó: fotomuzeum.hu

A görög kisebbség már a középkorban, a balkáni török hódítás idején megjelent Magyarországon. Az első nagyobb menekülthullám Konstantinápoly oszmán kézre kerülése idején érkezett a Magyar Királyság területére, majd a 17-18. században is nagy számban telepedtek le görögök a Kárpát-medencében. Tömegesen utoljára a második világháború után, a görög polgárháború alatt, valamint a konfliktust követően érkeztek Magyarországra görög menekültek. A görög királyi erők és kommunisták közötti, 1946-tól 1949-ig tartó polgárháború során több tízezren haltak meg, és százezrek kényszerültek hazájuk elhagyására. A menekülők a szocialista blokk országaiban, köztük Magyarországon találtak menedékre.

Az első, a Szabad Nép tudósítása szerint 840 gyermekből álló csoport 1948 áprilisában érkezett meg Magyarországra. A menekültek száma az ezt követő időszakban folyamatosan növekedett, és 1950-re egyes becslések szerint mintegy 7000, újonnan betelepült görög élt Magyarországon, 1952-ben pedig már a mediterrán nép 7600 képviselőjét jegyeztek fel a statisztikák.

A menekültek – a főváros mellett – jelentős létszámban telepedtek le ipari centrumokban, többek között Miskolcon, Ózdon és Dunaújvárosban, 1950. május 6-án pedig megkezdődött a kifejezetten görög emigránsok lakhelyéül szánt Görögfalva megépítése. A beköltözésre váró emigránsoknak a Hungária körút és a Kőbányai út sarkán álló dohánygyár épülete lett az ideiglenes lakhelye. Mindössze öt hónappal később már több mint 400 menekült család vehette át szerényen berendezett, de alapvető életfeltételeket biztosító lakásaikat. 1951 nyarára már többek között iskola, óvoda és kultúrház is állt a faluban. A települést egy évvel később a tevékenységéért a nemzetközi tiltakozás ellenére kivégzett görög partizánvezér, Nikosz Beloiannisz tiszteletére Beloianniszra nevezték át.

A menekültek közül a görögországi helyzet konszolidálódásával párhuzamosan sokan költöztek vissza hazájukba. Bár Beloianniszba az elmúlt évtizedekben jelentős számú magyar lakosság is beköltözött, görögök is szép számmal maradtak a településen. Az egykori menekülők és leszármazottjaik közül sokan még ma is tartják őseik szokásait. Manapság mintegy 3-4 ezer görög él szerte az országban.

blog_2015_osz.jpg

menekültek lengyelek kunok 2. világháború 1. világháború görög polgárháború

A bejegyzés trackback címe:

https://mult-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr397794724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2015.09.24. 08:21:25

Érdekes az írás, de azért az sokatmondó, hogy mely népcsoportokat nem hívták.

Ahogy a mai afgán-kurd-szír-néger iszlám fundamentalistákat sem.

n3spr3ss0 2016.09.13. 08:36:11

Lehet példát venni elődeinktől.
Vissza a főoldalra
süti beállítások módosítása