Saját népére támadó diktátor, fegyvertelen gyerekkatonák és több mint egymillió halott. 1980. szeptember 22-én a Szaddám Huszein vezette Irak hadüzenet nélkül indított támadást Irán ellen, és bár a diktátor villámháborúra számított, a konfliktus végül közel nyolc évig elhúzódott. A háború közvetlen kiváltó oka egy határvita volt, Irak azonban valójában az Iránban 1979-ben lezajlott iszlamista forradalom exportjától való félelme, valamint a főként arabok lakta, olajban gazdag Khuzisztán tartomány megszerzése, ezáltal pedig térségbeli vezető szerepének megerősítése miatt támadta meg keleti szomszédját.

A háború első heteiben az iraki csapatok 70-80 km mélységben benyomultak Irán területére, az iraki hadifölényt azonban ellensúlyozta az irániak fanatizmusa. A küzdelem hamarosan állóháborúvá merevedett. Ez volt az utolsó olyan háború, amelyben a lövészárok-hadviselés domináns szerepet játszott. Az iraki–iráni háború és az első világháború közötti hasonlóságok sorát szaporítja, hogy az iraki hadsereg mustárgázt, később pedig idegbénító gázt is bevetett Irán ellen.

A háború egyik mélypontja volt, amikor Huszein 1988-ban az irániak támogatásával vádolt iraki kurd kisebbség ellen megindította az ún. Anfal-hadműveletet, amelynek következtében több tízezren veszették életüket. Huszein a kurdok ellen vegyi fegyvereket is bevetett. 1988 márciusában a Halabdzsa kurd település ellen indított gáztámadásban mintegy 5000 ember halt meg. Az iráni hadsereg eközben fegyvertelen gyerekkatonákat is bevetett, akiket főként az aknamezőkre küldtek ki, hogy velük biztosítsák az utat a katonák előtt.

A harcok végül csak 1988-ban értek véget. Az iraki katonai és civil áldozatok számát 300 ezerre, az irániakét 500 ezer–1 millió főre becsülik. Míg Irán számára az ország bruttó hazai termékének 12 százalékát emésztette fel a háború, Irakot gazdasági katasztrófa szélére sodorta, hogy a GDP-je mintegy felét háborús célokra fordította. Az utolsó hadifoglyokat 2003-ban cserélte ki a két ország.