Múlt-kor

A képet itt találtuk

További hírek, érdekességek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

Az olasz diktátor, Benito Mussolini kiváló hegedűművész hírében állt.

Theodore Roosevelt, a leköszönt amerikai elnök 1912-ben mellényzsebében tartott szemüvegtokjának és egy félbehajtott lapra előre lejegyzett beszédének köszönhetően élt túl egy merényletkísérletet.

1705-ben Nagy Péter orosz cár a modernizáció jegyében betiltotta a szakáll viselését, és a rendelet megszegőit szakálladóval sújtotta.

További érdekességek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

Ha a Kennedy-gyilkosság 50 évvel később, az okostelefonok korában történt volna, a helyszínen lévő több száz ember a minden valószínűség szerint a zsebében lapuló technika segítségével több ezernyi bizonyítékot jelentő dokumentumot gyártott volna, megakadályozva ezzel a tragikus sorsú elnök halálát övező mítoszok szárba szökkenését. Azonban a dallasi Dealey Plaza közelében lévő szemtanúk közül csupán egy maroknyi csoportnak sikerült lencsevégre kapnia, valamint lefilmeznie a merényletet.

E néhány kordokumentum közül egy magasan kiemelkedik: az ún. Zapruder-film. A felvétel egy közel 180 centiméter hosszúságú, kevesebb mint 500 képkockát tartalmazó cellulózanyagból áll és mindössze 26 másodperces „moziélményt” nyújt. A felvételt egy bizonyos Abraham Zapruder, egy női ruhákat gyártó, akkor 58 éves szakember készítette Bell & Howell típusú kamerájával, amely az Egyesült Államok leghíresebb bűntényének első számú bizonyítéka lett.

A bizonyítékként kezelt filmszalag

Zapruder különleges helyszínt választott a bámészkodásra: az orosz bevándorló egy közel másfél méter magas betontalapzatra kapaszkodott fel, s onnan tudta figyelemmel követni Kennedy Lincolnjának útját az Elm Streeten. Mint később a Warren-bizottságnak elmondta, a „pattogó” hangokról először azt gondolta, hogy valamiféle vicc része lehet, azonban másodpercekkel később realizálódott benne a valóság.

A vizsgálatok szerint a 8 milliméteres dupla Kodachrome II-es színes filmtekerccsel működő kamera másodpercenként átlagosan 18,3 képkockát rögzített. Bár a felvételnek nem volt hangja, a Zapruder-film a nyomozóknak nagy segítséget nyújtott, hogy a lövések között eltelt pontos időt kiszámolják. A szerencsés helyen álló szemtanúnak három felvétel állt rendelkezésére, egyet az FBI-nak, egyet a titkosszolgálatoknak adott át, a harmadikat pedig megtartotta magának.

A híres 313. képkocka az egyik lehető legjobb minőségben

Másnap több újságtól is megkeresték, hogy megvásárolják a képkockák nyomtatási jogait. Végül a sajtósok csatáját és a licitálást a LIFE nyerte, amely 50 ezer dollárért vette meg a jogokat. Egy hét elteltével Zapruder markát további 100 ezer dollár szerzői jogdíj ütötte. A LIFE több képkockát is kiragadott a felvételből, ám a hírhedt 313-as számút, amelyen a sokkoló fejlövés látszik, a gyászoló család iránti tiszteletből visszatartott.

A legtöbb amerikai egészen 1975 márciusáig csak kiragadott képkockákat láthatott a felvételből, majd az ABC News „Good Night America” című show-ja teljes egészében levetítette. Az országos felháborodás végül arra ösztönözte a kormányt, hogy felállítsák a képviselőház merényleteket vizsgáló különbizottságát, amely később arra a következtetésre jutott, hogy több lövész is „tevékenykedett” a helyszínen.

1999-ben az amerikai kormány úgy döntött, hogy az időközben elhalálozott Zapruder leszármazottai 16 millió dollárt kapnak a filmért, amelyet azóta mínusz 4 Celsius fokon és 30 százalékos páratartalomban őriznek a marylandi College Park levéltárában.

A teljes Zapruder-film (FIGYELEM! 18+ Csak erős idegzetűeknek!)

További hírek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

A Harmadik Birodalom 1941 júniusában hadüzenet nélkül támadta meg a Szovjetuniót, az előretörő német csapatokat csak az év telén sikerült a szovjeteknek feltartóztatniuk. A Führer 1942-ben újabb offenzívát indított, ebben a nyugatról átdobott, harcedzett erők is részt vettek. A déli fronton nagy erőkkel kezdődött hadművelet végső célja a kaukázusi olajmezők megszerzése, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása volt, ehhez a kulcsot a Volga menti iparváros, Sztálingrád (a mai Volgográd) elfoglalása jelentette.

A mindkét oldalon legalább egy-egy millió katona részvételével zajló harc időközben szimbolikussá vált. Hitler azt mondta: „egész hadjáratom értelmét veszti, ha lemondok Sztálingrádról”. A szovjeteknek pedig morális okokból is létkérdéssé vált a vezetőjükről elnevezett város védelme, Sztálin kiadta az „egy lépést sem hátra” parancsot. Az erőddé átalakított városban kíméletlen, brutális harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették tankjaiknak.

Habár a német, olasz, magyar és román erők elfoglalták a város nagy részét, az 1942 novemberében indított nagy erejű szovjet ellentámadásnak a kimerült szövetségesek nem tudtak ellenállni, s az orosz csapatok fokozatosan szorították ki őket Sztálingrádból. 1943 januárjában a németek végül megadták magukat, s ezzel véget ért a több mint 700 ezer halálos áldozatot követelő ütközet.

További érdekességek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

A régészet hőskorában az archeológusoknak olykor a világ végére kellett elutazniuk, hogy a legelhagyatottabb vidékeken történelmi szenzációra bukkanjanak. Manapság – és ez fokozottan igaz Nagy-Britanniára – néha elég elmenni a legközelebbi kisvárosba, kiüríteni egyik boltjának parkolóját, s már kezdődhet is a feltárás.

A múlt hónapban például a skóciai Dingwall városában egy autóparkoló alatt egy viking parlamentre, azaz egy thingre (ting) bukkantak. A parlament előfutárának tartott ősi népgyűlés helyszíne szakértők szerint Nagy Thorfinn (teljes nevén Thorfinn Sigurdsson) utasítására épült, és az 1065-ben elhunyt viking vezető, Orkney grófja volt az, aki lerakta a későbbi Dingwall alapjait.

A legismertebb felfedezés III. Richárd angol király földi maradványainak feltárása volt tavaly ősszel. A kortársaiból kevés szimpátiát kiváltó, a Tudor-kori propaganda kedvenc céltáblájává váló király csontjait egy leicesteri parkolóban találták meg. A Leicesteri Egyetem kutatóinak a genetikai vizsgálatok során azóta sikerült bebizonyítaniuk, hogy a rejtélyes csontváz valóban az 1485-ös bosworth-i csatában elesett koronás főé volt.

A király maradványainak lokalizálása előtt a brit kutatók a régóta elveszettnek hitt, a ferences rendházhoz tartozó Greyfriars-templomot ásták ki a parkoló alól. A templom régóta ismert volt a szakértők körében, s azt is tudták róla, hogy III. Richárd király végső nyughelye, azonban a középkori falak majd fél évezredre a feledés homályába vesztek.

Az Egyesült Államokbeli Oregon állam Wilsonville városának egyik autóparkolójában nem legyilkolt királyok, hanem 25 ezer poszméh tetemét találták meg a kutatók idén nyáron. Szegény állatok a Safari nevű, levéltetvek elleni növényvédőszer miatt pusztultak el, amelynek alkotóelemei között a nikotinhoz hasonló hatású ún. dinotefuran vegyi anyagot fedeztek fel. Ez a gyilkos kémiai szer a levéltetveken kívül több rovarra is káros, sőt halálos hatással volt. A méheknek sem kegyelmezett.

A nagy-britanniai Leicester városa a régészet Mekkája, ugyanis III. Richárd király maradványainak közel egy éven át tartó keresgélése és vizsgálata után idén májusban ugyanaz a kutatócsapat a város egy másik parkolójában egy 1700 éves római kori temetőt tárt fel. Az Oxford Street és a Newarke Street kereszteződésében fekvő parkoló megközelítőleg 130 méterre fekszik a római kori Leicester déli kapujától, a 13 sírgödörben keresztények és pogány vallásúak is nyugodtak.

Utunkat északon folytatjuk. A skóciai Edinburgh városában a régészek egy leletmentő ásatás során – természetesen egy parkolóban – egy lovag csontvázára bukkantak. A sírja tövében egy fejfát is feltártak, amelyet egy kereszt és egy kard díszített. A jelek egyértelműen arra utalnak, hogy egy nemesről van szó, s a fejfa vizsgálata szerint a 13. században élhetett.

A New York-i Long Island egyik szupermarketjének parkolójában pedig két élő aligátort találtak az építőmunkások. A nem mindennapi találkozás a szakembereket és a hüllőket is igencsak megijesztette, ám hőseink története itt kettévált: míg az aligátorokat egy floridai nyaralásra szállították, a munkások tovább húzták az igát.

További érdekességek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

Az 1930-as években a német múzeumok teljesen egyedülálló és a maguk nemében páratlan gyűjteményekkel rendelkeztek. Kiállítótermeik falán olyan művészek alkotásai lógtak, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Franz Marc, Emil Nolde, Otto Dix, Marc Chagall, Max Beckmann, Wassily Kandinsky vagy Ernst Ludwig Kirchner.

A nácik azonban a harmincas és a negyvenes években „elfajzottnak” (németül: entartete Kunst) bélyegezték meg azokat a műremekeket, amelyek esztétikájukat tekintve nem illettek a nemzetiszocialisták által propagált emberképbe. Elfajzottnak számítottak például az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a szürrealista és a kubista alkotások, illetve ezen stílusok művészei. A nemzetiszocialista rezsim szinte az egész modern művészetre nemet mondott, amelynek bölcsője egyébiránt sok esetben a weimari Németország volt. A hitleri állam a klasszikus görög és római művészetet tekintette követendő művészeti modellnek, azokat, amelyek szerinte még nem voltak „beszennyezve” a zsidó hatással.

Otto Dix Háborús nyomorékok című 1920-as műve a nácik szerint torzan ábrázolja a Nagy háború hőseit, és megsérti őket, akiknek a látványa egyébként mindennapos volt a korabeli Berlinben.

A náci időkben mindenekelőtt a súlyos betegségekben szenvedő, illetve nyomorék embereket bélyegezték elfajzottaknak, később azonban mindezt kivetítették a kultúrára is, ezzel minősítve az általuk „dekadensnek” tartott művészet kisebbrendűségét. Elsősorban a német expresszionizmus képviselőit illették ezzel a jelzővel, akiknek absztrakt ábrázolásai gyökeresen ellentétesek voltak az „erős” ember náci ideáljával.

A fasiszta kulturális „rendészet” célkeresztjében volt egyebek között a német expresszionizmus kezdetét jelentő, Die Brücke nevű drezdai művészeti közösség, benne olyan kiemelkedő művészekkel, mint a már említett Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckle, Max Pechstein és Emil Nolde. Ugyancsak fő ellenségnek számított a weimari köztársaság idejében létrejött Bauhaus-iskola, képviselőik alkotásait nemes egyszerűséggel zsidónak és bolsevistának bélyegezték.

Jean Metzinger Csónakban című, sokáig Prágában kiállított, 1913-as képe szintén ellenérzéseket keltett a nácikban, így 1936-ban elkobozták, majd a müncheni kiállításon is helyet kapott, ma azonban senki sem ismeri hollétét.

Az 1933-1934-es időszakban, tehát Hitler uralmának kezdetén azonban még nem volt teljesen tiszta a kép, hogy mely stílusokat minősítenek elfajzottnak. Az expresszionizmus például eleinte megosztotta a pártot, mivel Joseph Goebbels és néhány párttag kiállt a művészeti irányzat erőteljes, vagyis erőt sugárzó alkotásai mellett. „Mi, nemzetiszocialisták nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományokban is” – érvelt a propagandaminiszter. Keserű vita kerekedett a kérdésből, amelynek a végére Hitler tette a pontot, kijelentetve, hogy a Harmadik Birodalomban nincs helyük a modernista kísérletezéseknek.

Az elfajzottnak nevezett kulturális alkotásokat a nácik előbb a múzeumokban igyekeztek elcsúfítani, majd később szétzúzták vagy pótlólagos devizabevételek fejében külföldön értékesítették. A háború kitörése után a műalkotások elpusztítása átlépte a német határokat: 1942. július 27-ének éjjelén több tucat Picasso-, Dalí-, Ernst-, Klee-, Léger- és Miró-festmény lelte végzetét egy, a párizsi Nemzeti Galéria udvarán rakott „tábortűzben”.

Ernst Barlach Magdeburgi síremlék című alkotása deformáltsága, s szellemi és fizikai degeneráltságot tükröző mondanivalója miatt kapott belépőt Münchenbe.

1937-ben Joseph Goebbels utasítására nyitották meg Münchenben az Elfajzott művészet című kiállítást, amelyet több mint kétmillióan kerestek fel: a képeket keret nélkül, rasszista szlogenek kíséretében (például: az ideális: kretén és kurva, vagy: a zsidó faji lélek jelenései) aggatták a falakra. Később ezt több más német és osztrák nagyvárosban is bemutatták. Magukra a művészekre pedig megtorlás, tanári állásukból történő elbocsátás, önkéntes száműzetés, többükre börtön vagy koncentrációs tábor várt.

A nácik nem voltak művészetellenesek, csupán a „hagyományos” műfajt kedvelték, s elzárkóztak a modernitás elől. A faji tisztaságot, az erkölcsösséget, az engedelmességet, az ősi bölcsességet vagy a militarizmust megjelenítő szobrászatot és festészetet anyagilag is támogatták. Ám úgy vélték, a sérült vagy torz művészet csupán az alsóbbrendű fajoknak való.

Ugyanakkor a tömegkultúrát nem annyira szigorúan szabályozták, mint az ún. „magaskultúrát”, valószínűleg azért, mert a hatóságok a keménykezű regulák esetén tartottak volna egy nemkívánatos közfelháborodástól. Ennek megfelelően a háború kitöréséig a hollywoodi filmek többsége bármikor megtekinthető volt a német mozikban, s bár az atonális (vagyis hangnem nélküli) zenét betiltották, a dzsessz és a szving viszonylag szabadon hallgatható volt.

További hírek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

A Guy Fawkes-féle lőpor-összeesküvés óta az angol parlament üléseinek megnyitása előtt mindmáig átkutatják a Lordok Háza pincéit.

Az 1700-as évek második felében a párizsi asszonyok körében divattá vált a villámhárítóval felszerelt kalap viselése.

A lóversenyekért rajongó Caligula kedvenc lovának egy rabszolgákkal teli házat ajándékozott.

További érdekességek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

Anne Frank szüleivel egy amszterdami raktárépületben bujkált a második világháború idején a zsidóüldözés elől. 1944-ben azonban elfogták őket, Anne az auschwitzi megsemmisítő táborba, majd onnan a bergen-belsenibe került. Ott halt meg 15 évesen 1945 márciusában tífuszban, egy hónappal azelőtt, hogy a szövetségesek felszabadították a tábort. A családból egyedül Otto Frank maradt életben, később ő adta közre Anne naplóját, amelyet a lány a háború alatt írt, és amely történelmi dokumentumként azóta világszerte ismertté vált.

A fenti képet a LIFE magazin tette közzé; a felvétel 1937-ben Amszterdamban készült, s Anne mellett a kislány barátnői láthatók. A képet Paul Shutzer fotós egy családi albumban találta meg Marylandben; azonnal felismerte rajta Anne-t. Bejárónője, Barbara Rodbell, aki szintén rajta van a képen, elmondta, hogy a fotót anyja készítette. A képen látható kislányok közül Barbara testvére, Susanne - aki szintén egy koncentrációs táborban halt meg - már nem élt, a többieket azonban Barbara segítségével Shutzer 22 évvel a kép elkészülte után felkereste és gyönyörű fotóesszét készített, amelyből szintén a LIFE közölt válogatást.

Még több kép a LIFE oldalán

További hírek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

Írta a The Vancouver Daily World 1912. április 15-én. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a lap kapitális hibája, amelyről a Retronaut számolt be, minden idők legdurvább félrevezető szalagcíme volt, hiszen az első útjára induló luxusgőzös fedélzetén tartózkodó 2200 emberből 1500-an vesztek a hullámsírba, miután a Titanic előző este jéghegynek ütközött. Nem volt sokkal pontosabb a The Vancouver Daily Province, amelynek cikke azt állította, hogy "valószínűleg" nem haltak meg a balesetben, de - ahogy arra a journalism.co.uk rámutatott - a mindig jól értesült brit The Daily Mail is magyarázkodhatott az esetet követően, mivel kerek-perec kijelentette: nincs halálos áldozat. Másnap a lapok végül "korrigálták" a hibát.

Még több érdekesség a Múlt-kor történelmi magazin oldalán

Zseniális videót készítettek a leicesteri De Montfort Egyetem (DMU) diákjai a 17. századi Londonról. Az angol főváros háromdimenziós rekonstrukciója egy igazi újkori Street View lett, amihez a British Library-ben fellelhető térképeket és Samuel Pepys naplóját használták fel. A videó a Crytek szoftverével jött létre az Off the map nevű diákverseny részeként.

Az időutazás 0:50-től indul

További érdekességek a Múlt-kor történelmi magazin oldalán