Múlt-kor

Mielőtt III. Incét 1198-ban pápává választották volna, a befolyásos grófi családból származó Lotario de' Conti di Segni megírta a De miseria humanae conditionis című művét, amely annak ellenére, hogy kissé szkeptikus szemlélettel tekintett a világ és az élet szinte össze aspektusára, nagyon népszerűvé vált a 12-13. században. „A földrész nyomorúsága és a házasság” című fejezetében érdekes, bár kissé „nőellenes” okokat vázolt fel a leendő Szent Péter-utód, hogy miért ne nősüljön meg a férfiember. Az 1198-tól 1216-ig regnáló Incét a középkor leghatalmasabb pápájának tartjuk, ugyanis csaknem két évtizedes uralma idején Európa összes fejedelme és királya elismerte az egyház főségét, és kiváló diplomáciai érzékének köszönhetően minden konfliktusból nyertesen jött ki. Íme a pápa tíz indoka, akinek gondolkodásmódja természetesen nem követendő példa, ám viszonylag jó korkép, bár szerencsére az érett középkorban sem mindenki gondolkodott így, mint a női nemhez elég bizalmatlanul álló Ince pápa.

1. Egy feleség mindig verseng, hogy övé legyen a legdrágább ruha és minden egyéb cicoma, így az asszony „fenntartási költségei” sokszor meghaladják férje vagyonát.

2. Éjjel-nappal sóhajtozik és sírdogál, valamint pletykál és morog.

3. Ezt fogja mondani a férjurának: „Az a másik nő sokkal szebb ruhákkal bír, mint én, így bárhová elmehet, mindenhol tisztelet fogja övezni, addig én, szegény nyomorult vagyok az egyetlen, akit lenéznek és állandóan becsmérelnek a többiek”.

4. Csak azt kívánja, hogy szeressék, csak azt akarja, hogy dicsérjék, azonban a dicséretet gyanakodva kezeli, és olykor azt hiszi, hogy ezzel hozzák szégyenbe.

5. Minden, amit szeret, azt szeretni kell, minden, amit visszautasít, azt gyűlölni kell.

6. Mindig nyerni kíván, ám győzelme sokszor fabatkát sem ér.

7. Nem tudja elviselni a szolgálatot, mindig arra törekszik, hogy uralkodjon.

8. Azt akarja, hogy bármit megtehessen és hogy semmitől se tiltsák el.

9. Ha szép, könnyű beleszeretni, ha pedig kevésbé előnyös a külseje, igyekszik a legjobb és legkészségesebb oldalát mutatni, azonban ezt nehéz sokáig fenntartania.

10. Mielőtt vásárolsz egy lovat, szamarat, ökröt vagy egy kutyát, esetleg egy ágyat, ruhát vagy egy korsó sört, előbb mindig kipróbálhatod, illetve megkóstolhatod, ám a feleségre csupán futó pillantást vethetsz. Akkor is ki kell tartanod mellette, ha túl büszke, lobbanékony vagy esetleg ostoba.

Úgy tartják, hogy az első hot-dogot egy német bevándorló, bizonyos Charles Feltman találta fel és kezdte árusítani a New York-i Coney Islandon 1867-ben.

A paratölgy kérgéből készült parafa dugót a 17. század vége óta használják a borospalackok lezárására.

A 6. század második felében uralkodó frank királyról, Guntramról azt tartották, hogy neve kiejtésével is kiűzhetők a megszállottból a gonosz démonok.

"Előbb vagy utóbb, de mindenki megtudja az igazságot arról a maroknyi gonosztevőről, akik a varsói kalandot kieszelték, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Ezek az emberek, kihasználva a varsóiak hiszékenységét, sok embert dobtak csaknem fegyvertelenül a német ágyúk, harckocsik és repülőgépek tüzébe" - írta Sztálin Churchillnek és Rooseveltnek 1944. augusztus 22-én. A szovjet diktátor az akkor 1944. augusztus 1-jén kezdődött varsói felkelést minősítette „kalandnak”, a „maroknyi gonosztevő” kifejezés pedig a földalatti lengyel állam vezetőire vonatkozott.

A Honi Hadsereg vezérkarának célja a felkelés kirobbantásával világos volt: a szuverén és legitim lengyel állam nevében óhajtották felszabadítani a fővárost, még mielőtt a Vörös Hadsereg foglalná el azt. A katonailag nem volt kellően előkészített akció során a Honi Hadsereg közel 50 ezer katonája kifejezetten gyenge fegyverzet birtokában, nyugati és szovjet segítség nélkül nézett szembe a kitűnően felszerelt német egységekkel.

Sztálin rájött arra, hogy számára rendkívül előnyös, ha a „piszkos munkát”, a polgári Lengyelország végső ellenállásának felszámolását a németek végzik el helyette, de a brit és az amerikai vezetés is előbbre helyezte a Moszkvával való jó viszony ápolását lengyel szövetségesei sorsánál. Az angol sajtó sokáig hallgatott a felkelésről, augusztus folyamán pedig egyetlen hivatalos közlemény sem jelent meg erről Londonban vagy Washingtonban. A nyugati élelmiszer- és lőszersegélyek hatékony célba juttatását a szovjetek akadályozták meg.

A Honi Hadsereg katonái végül 63 napi hősies küzdelem után, 1944. október 2-án kapituláltak. Lengyel részről 21 ezerre tehető az elesettek és eltűntek, 5 ezerre a sebesültek, és 16 ezerre a hadifoglyok száma. Mintegy 180-200 ezer civil vesztette életét. A kapituláció után a speciális egységek Hitler parancsára a kevés megmaradt épületet is a levegőbe röpítették. Varsó négyötöde elpusztult. Szinte teljesen eltörölték a föld színéről.

Az egész 150 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy James Gillingham nevű cipész találkozott egy férfival, aki egy ágyúlövés okozta sérülés következtében elveszítette a karját. Az orvosok azt mondták neki, hogy semmit sem tehetnek annak érdekében, hogy javítsanak a helyzetén, az angliai Chardban tevékenykedő cipész azonban felajánlotta, hogy ingyen készít neki egy műkart. Így alkotta meg James Gillingham a világ első művégtagját. Az általa készített szerkezeteket viselő emberekről egy fotósorozatot is készített.

A cipész hamarosan annyi megrendelést kapott, hogy eredeti szakmáját otthagyta, és a művégtagkészítésnek szentelte az életét. A "bőrlábnak" becézett művégtagok elkészítése tíz napot vett igénybe. A cipész mindenkinek a méreteihez igazítva készítette el a művégtagokat. Az 1866-ban a The Lancet című újságban "erős, könnyű és tartós" jelzőkkel illetett szerkezeteket bőrből készítette el. Az újság tudósítása szerint könnyű viselni, és szinte alig van rá az esély, hogy elromlik.

Gillingham csak 1910-ig több mint 15 ezer ember életét könnyítette meg a művégtagok segítségével. Az üzlet beindult, és Gillinghmék három nemzedéke is kiváló minőségű művégtagokkal látta el az arra rászorulókat. A 20. században a világháborúk során a végtagjaikat elveszített katonák százai viselték a Chardban készült szerkezeteket. James Gillingham 1924-ben bekövetkezett halála után Sidney nevű fia, majd Geoffrey nevű unokája vette át az üzlet irányítását. 1950-ben a cég irányítása kikerült a család kezéből, és a vállalat végül az 1960-as években szüntette be tevékenységét.

Az első világháborúról készített fotók túlnyomó többsége fekete-fehér, és bár - ahogy arról mi is beszámoltunk - a nyugati hadszíntéren több fényképész is készített színes fényképeket, ezeknek a száma sajnos elenyésző. A korszerű technológia azonban lehetőséget biztosít arra, hogy a művészek a fekete-fehér képeket is színessé tudják varázsolni. A szakszerűen kiszínezett fotókon gyakorlatilag észre sem lehet venni, hogy eredetileg fekete-fehérek voltak. 

Ausztrál katonák pózolnak egy katonai bázison

Katonák törnek ki egy lövészárokból

Gázmaszkos kanadai katona pózol egy lóval

Kanadai gyalogosok fényképezkednek a kabalaállatukkal

Hajvágás egy albániai lövészárokban  

Német tábori tüzérségi alakulat pózol egy ágyúval 1914-ben

A frontról galambok szállították a híreket a főparancsnokságokra. Az első világháború alatt több tízezer postagalambot vetettek be hadi célból

Via Business Insider

Az északnyugati átjáró felkutatására indított 1845-ös Franklin-expedíció során a kutatók a jég csapdájába kerültek. A hajókat tavaly szeptemberben megtaláló régészek most arra utaló jeleket találtak, hogy a legénység a hajókat elhagyó és egy 1600 kilométerre lévő kereskedelmi telep felé igyekvő tagjai elkeseredésükben és éhségükben nem csupán társaik húsát fogyasztották el, hanem még a csontvelőt is kiszívták belőlük. A 170 évvel ezelőtti expedíció még számtalan titkot őriz, ám a legfontosabb kérdés: miért hagyták el a hajókat, amikor évekre elegendő élelmiszer volt felhalmozva rajtuk?

John Franklin angol sarkkutató 128 fős kísérettel 1845 májusában indult el az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal összekötő északnyugati átjáró felkutatását célul kitűző expedícióra a HMS Erebus és a HMS Terror nevű hajókkal. A strapabíró óceánjárókat még az indulás előtt vasúti gőzmozdonyokból átalakított gőzgépekkel szerelték fel, oldalukat a jég ellen pedig vaslemezekkel erősítették meg. Az élelmiszerrakományuk tekintélyes volt, a fedélzeten akár 5-7 évig is elélhettek volna belőle.

A HMS Erebus és a HMS Terror még Új-Zélandon

„Sarkkutatónak lenni a 19. századi brit haditengerészet kötelékében egy meglepően biztonságos szakmának számított. A halálozási arány mindössze egy százalék volt” - magyarázta Simon Mays, a legújabb tanulmány szerzője. Az 1845-ös év pedig pozitív előjeleket hordozott, ugyanis meglepően kevés volt az eljegesedett felületek aránya a tengereken. A Grönland melletti Baffin-öbölben azonban általában télire befagy a tenger, amire számítottak is a felfedezők, így nem lepődtek meg, amikor a Vilmos király-sziget mellett a két hajót fogságába kerítette a jég. Szerencsétlenségükre a következő három év igen kemény volt, és a hajók nem tudtak kiszabadulni, ám valójában erre is számítani lehetett.

Egy hajdani kutatás során talált, igen szűkszavú üzenet szerint John Franklin és a legénység 23 tagja 1847. június 11-én meghalt. Az írásból nem derült ki, mi okozta a halálukat, ám az igen, hogy 1848. április 25-én a 105 túlélő különös módon elhagyta az élelmiszerrel megrakott hajókat, és elindul gyalogosan az 1600 kilométerre lévő, Hudson-öbölbeli kereskedelmi állomás felé a halban gazdag Back-folyót követve. A terv igencsak vakmerő volt, ugyanis a kemény telek idején a térségbe csak néhány sarkvidéki madár merészkedett, a halászati lehetőségek pedig igen szerények voltak, hiszen a jégtakaró vastagsága elérhette a több tíz centimétert is. Ebben az időben még az inuitok is távol maradtak ettől a területtől, ahol alig akadt élelem.

A jég fogságába került hajó

A legénység közül senki sem érte el a kereskedelmi lerakatot, és évekig nem tudták, mi történhetett velük. 1854-ben aztán egy kanadai térképkészítő hallott egy szóbeszédet az inuitoktól, akik kannibalizmusról suttogtak. A következő 150 évben a térségbe merészkedő kutatók egyre több emberi, valamint a hajóról származó maradványt találtak, s néhány csonton vágások nyomai is felfedezhetőek voltak, ami tipikusan annak a jele, hogy valaki eltávolította a csontokról a húst.

A legújabb, Journal of Osteoarchaeology című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányban Mays és kollégája, Owen Beattie, a kanadai Alberta Egyetem munkatársai 35 csontot vizsgáltak meg, amelyek két helyről, Booth Pointról, illetve az Erebus-öbölből származtak. A csontokon törések voltak felfedezhetők, valamint annak a nyomai, hogy az éhező legénység tagjai elkeseredésükben a kannibalizmus utolsó lépcsőfokáig is elmerészkedtek, hogy egy kis tápanyaghoz jussanak: elhunyt társaik csontjait megfőzve és szétrepesztve a csontvelőt is kinyerték belőle.

Az 1847 júniusában tisztázatlan körülmények között elhunyt John Franklin

A tanulmány azonban nem oldotta meg az expedíció összes rejtélyét. Nem tudjuk például, hogy miért halt meg a legénység számos tagja még a hajón, miközben évekre elegendő élelmiszer állt a rendelkezésükre. Valamint az sem világos, hogy miért döntöttek a hajók elhagyása mellett, bár e két kérdés minden bizonnyal közös gyökerű. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a legénység tagjai súlyos C-vitaminhiányban szenvedtek, ami skorbutot eredményezett. Ám az is elképzelhető, hogy ólommérgezés miatt hunyhattak el mintegy két tucatnyian, a legénység többi tagjainak pedig gyakorlatilag elment az esze. Mások szerint az élelmiszertartalékukat jelentő konzervek rosszul voltak leforrasztva, a legénység bakteriális fertőzéseket szedett össze.

Így néz ki most a HMS Erebus

Amikor évek múltán sem érkezett semmi hír az expedícióról, 1848-ban a történelem egyik legnagyobb akcióját indították felkutatásukra: egészen 1859-ig tartott a keresés. Brit és amerikai részről is további tucatnyi sikertelenül, olykor tragédiával végződő kutatóexpedíció indult az Erebus és a Terror felkutatására, amelyek évek múltán a tenger mélyére süllyedtek.

Tavaly szeptemberben a Viktória-tengerszorosban, a Vilmos király-sziget közelében, Torontótól kétezer kilométerre északra, 11 méterrel a tengerszint alatt rábukkantak egy jó állapotban lévő hajóra, amelyről hamar kiderült, hogy a HMS Erebus volt, amelyen maga a sarkkutató is utazott.

A szépségversenyek műfaja mindig is a nyugati szokások közé tartozott, így nem meglepő, hogy a Szovjetunióban az első hivatalos szépségversenyre csupán 1988-ban került sor - köszönhetően a Gorbacsov által bevezetett újfajta, s lényegesen megengedőbb módszereknek. "A rendezvény nem kereskedelmi célú, azért fontos, hogy megmentsük a nőket az urbanizációtól, a társadalmi elhagyatottságtól és ezzel emeljük a nők a szovjet társadalmon belüli értékét" - mondta Komszomol V. Panykina, a verseny egyik szervezője a megnyitón. Az első Moszkva Szépe verseny valóságos szenzációnak számított a gazdaságilag egyre jobban a padlóra kerülő eurázsiai szuperhatalom polgárai számára, egyes vélemények szerint nagyobb figyelmet kapott, mint Gagarin űrutazása.

Az első pólókat, aláöltözetként, az amerikai haditengerészetnél rendszeresítették 1913-ban.

A hitleri Németországban üldözték a szabadkőműveseket. Az elfogottakat munkatáborokba zárták és ruhájukra fordított piros háromszöget varrtak.

Az Újvilágban elsőként 1570-ben, Mexikóban alakult meg az inkvizíció.

Derek Tait történész jóvoltából soha nem látott fotók kerültek napvilágra Juliáról, az elefántról, aki 1923. július 7-én egyszer csak úgy döntött, úszik egyet. Julia egyike volt annak a két elefántnak, akiket a Bostock and Wombwell Menazséria állatállományának tagjaként Cornwall megyéből Devonba szállítottak a Tamar folyón. Julia azonban nem kért a rabságból: elszakította a láncát, leugrott a torpointi (Cornwall megye) kompról, és belevetette magát a Tamarba. Bár gondozói joggal aggódtak miatta, az állat végül szerencsésen megúszta a kalandot.

Julia nem sokkal az úszás előtt még egy kocsi kompra történő felrakásában is segédkezett

Derek Tait a képekre, valamint a különös esetről beszámoló, a Western Morning News című lapban 1923. július 9-én, hétfőn megjelent tudósításra újságarchívumok böngészése közben bukkant rá.

A korabeli tudósítás szerint az ugrás után Julia mintegy másfél percen át a víz alatt maradt. Amikor azonban már mindenki úgy gondolta, hogy az elefánt vízbe fulladt, hirtelen felbukkant a habok közül. Julia ezt követően Torpoint felé úszott, ám amikor már közel volt a parthoz, meghallotta a gondozói hangját, és engedelmesen a komp felé kezdett el közeledni. A sodrás azonban erős volt, és fennállt annak a veszélye, hogy az elefánt megfullad.

Ezután egy kis hajó tűnt fel, amelynek a kapitánya először - félreértve a helyzetet - Cornwall felé kezdte el visszairányítani az állatot, majd felvette Julia kompon tartózkodó gondozóit a hajójára. Bár az elefánt nem volt hajlandó elfogadni a segítséget, végül az egyik gondozónak sikerült egy láncot a nyakára hajítani. Julia azonban ezzel sem törődött, és végül - komolyabb sérülés nélkül - kiúszott a partra.

1. A kutatók megosztottak a csók eredetét illetően. Az egyik tábor szerint a csókolózás szokása valószínűleg több millió évvel ezelőtt alakult ki, amikor az emlősök a megrágott ételt a szájukon át adták át utódaiknak, az antropológusok másik csoportja szerint azonban egy ösztönös cselekedetről van szó.

2. A legkorábbi, csókolózáshoz hasonló tevékenységről, az orrok egymáshoz dörzsöléséről tudósító szövegek az i. e. 1500 környékén, Indiában keletkezett védikus irodalomból származnak. Az i. e. 8-9. századra datálható hindu eposzban, a Mahábháratában már az ajkak összeérintéséről is találunk szövegrészletet, a Kámaszútra pedig már egy egész fejezetet szentelt a csókfajták leírásának.

3. A csók nem csak Indiában volt ismert. Hérodotosz, az. i. e. 5. században élt görög történetíró megemlékezett róla, hogy a perzsa férfiak ajakcsókkal üdvözölték az azonos társadalmi rétegbe tartozó, arcra adott csókkal pedig a náluk alacsonyabb rangú társaikat.

4. A csókolózás elterjedéséhez nagyban hozzájárult, hogy az Indiát i. e. 326-ban elfoglaló Nagy Sándor hadseregének tagjai vezérük i. e. 323-ben bekövetkezett halála után szétszéledtek a világban, így rajtuk keresztül számos kultúra megismerhette a szokást.

5. A csókolózást Európában a rómaiak terjesztették el. A birodalom lakói háromfajta csóktípust is ismertek: az arcra adott osculum a baráti közeledést jelezte, a basium esetében már az ajkakat érintették össze a felek, a savium pedig a csók legszenvedélyesebb formája volt. Az esküvői csók szokása is a római időkre vezethető vissza. A hagyomány szerint a párok házassági szándék bejelentésekor váltottak egy szenvedélyes csókot egymással.

6. A középkori Európában az emberek társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük szerint adtak csókot egymásnak. Az azonos rétegből kikerülők - függetlenül attól, hogy férfiak vagy nők voltak - a szájukat érintették össze. Minél távolabb csókoltak meg azonban valakit a szájától, annál nagyobb volt a két ember közötti társadalmi különbség. Mivel a középkorban a társadalom többsége írástudatlan volt, aláírás helyett sokan egy X betűvel, valamint egy arra nyomott csókkal hitelesítették a dokumentumokat.

7. A 17. század második felétől a csókot más gesztusok kezdték felváltani, mint például a meghajlás, a pukedlizés és a kalap megemelése. Angliában a csók kiszorulásához az 1665-os londoni pestisjárvány kiváltotta félelem is nagyban hozzájárult.

8. A filmtörténetben elsőként May Irwin és John Rice csókolta meg egymást az 1896-os A csók című némafilmben. A jelenet hatalmas botrányt okozott.

9. Számos csendes-óceáni szigeteken élő törzs mellett többek között a bolíviai sirionó indiánok és a szomáliak is csak az európaiak megjelenésével ismerték meg a csókot. 1897-ben Paul d'Enjoy antropológus feljegyezte, hogy az ajakra adott csók számos ázsiai kultúrában az undor jelének, sőt, a "kannibalizmus egyik formájának" számít.

10. Ázsia egyes területein még a 20. században is megbotránkozást keltett egy nyilvános csók. 1924-ben Auguste Rodin A csók című szobrának bronz reprodukcióját csak egy kis szobában, bambusszal eltakarva állították ki Tokióban.