Hermann Göring, a náci Németország egyik legbefolyásosabb vezetője a kezdeti időkben a náci pártot a "sörkedvelők bandájának" nevezte.
Az Arthur-mondakör legendás kerekasztala a formájából adódóan nem rendelkezett asztalfővel, így a lovagok között nem lehetett vita az elsőbbségről.
1617-ben a Tokugava sógunátus állította fel az első vöröslámpás negyedeket Japánban. A negyedeken kívüli szexuális kéjelgést betiltották.
Egy 1736. áprilisi, a brit Royal Society-nek címzett levelében John Freke sebész a londoni Szent Bertalan Kórház egyik betegének szokatlan esetéről számolt be.
Leírása szerint egy 14 év körüli fiú lépett be a kórházba, hogy segítséget kérjen fájó háta miatt, amit teljességgel beleptek a duzzanatok. Az orvos szerint a daganatok – amelyek közül néhány már három évvel azelőtt növekedésnek indult – már akkorák voltak, mint egy pennys cipó. Freke így folytatta a fiú szörnyű állapotának lefestését: „a duzzanatok a nyaki csigolyákból indulnak ki, s az egész hátat behálózzák”, majd hozzátette: kizárt, hogy a fiúnak angolkórja lenne.
Az alapján, ahogy a sebész leírta a tüneteket, a Fibrodysplasia ossificans progressiva (FOP) ritka esetével állhatott szemben. A betegség során a csont körüli izmok, inak és szövetek is megmerevednek, szinte csonttá keményednek, s a beteg élő szoborrá válik, alig tud mozdulni. A kór nem halálos, de a legtöbben fiatalon belehalnak, mivel az álkapocs is megmerevedik egy idő után, így éhen halhat a beteg, vagy a kór oly mértékben megnehezíti a légzést, hogy akár meg is fulladhat a szerencsétlen páciens.
Freke volt az első orvos a történelemben, aki részletesen leírta ezt a betegséget, amely olyan ritka, hogy még ma Magyarországon is csupán két megbetegedésről tudunk. Ugyanakkor Guy Patin 17. századi francia orvos is találkozhatott a kórral, amikor egy kollégájának leírta, hogy látott egy nőt, aki olyan merev volt, mint egy fa.
Ma kétmillióból egy embert érinthet a furcsa betegség, a 18. században pedig még kevesebb esély lehetett rá, hogy diagnosztizálják, ezért is lepődtek meg a kutatók, amikor a londoni Royal College of Surgeons egyik gyűjteményében egy FOP-gyanús csontvázat találtak a RCSH/P 804 katalógusszám alatt.
A kíváncsiságáról és különleges orvosi esetek iránti megszállottságáról híres skót sebész, John Hunter
Kiderült, hogy egy másik, George Hawkins nevű sebész 1783-as hirtelen bekövetkezett halála után anatómiai gyűjteményét elárverezték, s ezen tárgyak között volt egy felnőtt férfi csontkinövésekkel tarkított, szinte megcsavarodott csontváza, amelyet egy újabb sebész, a genetikai furcsaságok megszállottja, a skót John Hunter szerzett meg végül, s így került a gyűjteménybe. A korabeli feljegyzések szerint a maradvány egykoron egy 39 éves emberé lehetett, s halála előtt hét évvel szerezhette meg Hawkins. A szakemberek ugyanazt a betegséget írták le nála, mint negyedszázaddal azelőtt a 14 éves fiúnál.
Így felmerült a kérdés, hogy a csontváz vajon azé a fiúé lehetett-e, aki 1736-ban felkereste Freke-t. A feljegyzések szerint a feltételezés nagyon is valószínű, ám a több száz, orvosi gyűjteményekben kallódó csontvázak tekintetében ma már szinte esélytelen megállapítani a személyazonosságukat. Csak annyit tudhatunk a fiúról, hogy bizonyára fájdalmas élete volt, hiszen a 18. században nem lehetett még megfelelő gyógymód fájdalmának kezelésére, így minden egyes napja gyötrelemmel és szenvedéssel volt tele.
17 darab, három sorba rendezett, 10-12 centiméter hosszú, különböző stílusban „felöltöztetett” fabábut rejtő koporsóra bukkant néhány kóborló kamasz 1836 júliusában az edinburghi Arthur’s Seat egyik sziklájában. Az évszázados rejtélyt azóta sokan, sokféleképpen magyarázták, de megfellebbezhetetlen bizonyítékot prezentáló teória eddig egy sem született.
Mivel avatott szem sokáig nem látta a liliputi tárgyakat, sok elkallódott, és végül csak nyolc koporsócska maradt fenn; ezek először egy edinburghi ékszerész magángyűjteményébe vándoroltak, később potom 4 fontért elárverezték őket, végül a Skót Nemzeti Múzeumnak adományozták az immáron megfogyatkozott, de még így is értékes gyűjteményt.
A Scotsman korabeli beszámolója szerint a fából kifaragott emberi figurákat tetőtől talpig gyapjúba öltöztették, hasonlóan a felravatalozott halottakhoz. A koporsókat szintén egyetlen darab fából faragták ki, kivéve a fedeleket, amelyeket szegekkel erősítettek a kis ládikákhoz.
A legnagyobb rejtély, hogy ki, miért és mikor rejtette el a sziklába a mini koporsókat. A legtöbb teória egyetért abban, hogy a temetkezések egy megtörtént tragédiának (talán egy elsüllyedt hajó elhunyt matrózainak) állítanak emléket. Az eddigi egyetlen átfogó tanulmány 1830 körülre teszi a koporsók elrejtésének időpontját.
Allen Simpson (Edinburgh University) és Samuel Menefee (University of Virginia) részletes kutatásából tudjuk, hogy a bábukat erdeifenyőből, egy nagyon éles késsel faragták ki. A koporsók eltérő formájából ítélve két – valószínűleg eredetileg nem famegmunkálással foglalkozó – ember dolgozhatott rajtuk.
És hogy ki lehetett a művész? Simpson és Menefee szerint a dekorációként használt ónozott vas lehet a kulcs. Mivel ez az ón nagyon hasonlít a mai cipőcsatoknál használt anyagra, könnyen lehet, hogy éppen egy cipész vagy bőrdíszműves készítette, akinek megvolt a kézügyessége hozzá, de ahhoz már nem, hogy – például egy vésővel – még precízebb munkát végezzen a koporsók belsejében.
A kutatók a figurákat is megvizsgálták. Ezek nagyjából egyformák, de néhánynak hiányzik a keze, talán azért, mert eredetileg nem a koporsóba szánták őket, így végül levágták azokat. Simpson és Menefee szerint a temetkezésekre az 1830-as években került sor, az pedig, hogy legfeljebb két ember faragta ki őket, a bábuk pedig egy csoportot alkotnak, arra utal, hogy egy ember (vagy egy kis közösség) ásta el őket viszonylag rövid idő alatt.
A kutatópáros egyetlen eseményhez kapcsolja a temetkezést, mégpedig a két West Port-i munkás, William Burke és William Hare nevéhez köthető sorozatgyilkossághoz. A két hírhedt gyilkos az edinburghi orvosi iskolát látta el busás profit fejében a tetemekkel – szám szerint 17-tel –, és szerintük ez adhatta az ötletet az Arthur’s Seat-i (ál)temetkezésekhez.
A kutatópáros 1994-es elméletét George Dalgliesh, a Skót Nemzeti Múzeum kurátora melegítette fel 2005-ben. Dalgliesh úgy vélekedett, hogy a koporsókat egy, a párost jól ismerő személy készíthette, aki valószínűleg így próbálta meg a szörnyű bűncselekményeket valamelyest jóvátenni, azaz szimbolikusan megadni a boncasztalon végző áldozatoknak a végtisztességet. Az elmélettel csupán egy probléma van: az áldozatok közül legalább 12 nő volt, míg a mini koporsó bábuin jórészt férfiruhák vannak.
Még több hírért kattintson a Múlt-kor történelmi magazin oldalára
Egy héttel ezelőtt, egy balettelőadás szünetében jelentette be az Oroszországot több mint tíz éve - elnökként és miniszterelnökként - vasmarokkal kormányzó Vlagyimir Putyin és felesége, Ljudmila, hogy 31 éve tartó házasságuk végképp zátonyra futott, és elválnak; a pletykák szerint az orosz elnök egy 30 éves tornásznőért hagyja el nejét. Persze nem Putyin volt az egyetlen olyan híres személy a történelemben, aki úgy gondolta, hogy amit Isten összekötött, azt ember is szétválaszthatja.
Már hiába kérleli: Aragóniai Katalin és VIII. Henrik angol király a pápai legátus előtt
Talán a világtörténelem leghíresebb válása VIII. Henrik angol király nevéhez fűződik, aki akaratossága folytán egy új egyházat teremtett ezzel. Henrik már hosszabb ideje próbálta VII. Kelemen pápát rávenni, hogy semmisítse meg Aragóniai Katalinnal kötött házasságát, mivel felesége képtelen volt életképes fiú utódot világra hozni. A pápa azonban vonakodott felbontani a házasságot, mire Henrik úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgot: 1533. január 25-én titokban feleségül vette a már terhes Boleyn Annát, az általa létrehozott anglikán egyház pedig érvénytelenítette előző házasságát.
Az olasz történelem maga nemében egyik legszebb válási története Benito Mussolinihez köthető. A piros Alfa Rómeóban autókázó, "szingli" fasiszta vezérre a mindössze 20 éves Clara Petacci figyelt fel, aki rajongással, majd túláradó szenvedéllyel fordult a Duce felé, s levelek áradatával bombázta a Putyinhoz hasonlóan magára sokat adó vezetőt, aki később a szeretőjévé fogadta az időközben megházasodott leányt. Clara házassága ekkorra végképp kisiklott; mindkét fél válni szeretett volna, de az akkori olasz törvények ezt nem tették lehetővé, így csak évekkel később, az e tekintetben liberálisabb Budapesten tudták véghezvinni a frigy felbontását.
Immáron boldogan: Wallis Simpson és Edvárd
Wallis Simpson, a már elvált, s újraházasodott amerikai asszony VIII. Edvárd angol trónörökös fejét csavarta el. 1936. január 21-én Edvárdból a Brit Monarchia uralkodója lett, s mivel nem talált más módot arra, hogy feleségül vegye az asszonyt, le kellett mondania a trónról, amire még az év végén sort kerített. Miután Wallis is elvált második férjétől, 1937. június 4-én az elhunyt V. György 72. születésnapján egybekeltek.
Az amerikai elnökök tekintetében nem volt „divat” a válás. Ronald Reagan volt az egyetlen az USA elnökei közül, akit úgy választott meg a nép, hogy már a második házasságában élt. Mindezt talán azért „bocsájthatták” meg neki, mivel válása és megválasztása között hosszú idő, 33 év telt el.
Még boldogan: Joe DiMaggio és és Marilyn Monroe
Hollywood üdvöskéi nélkül nem lenne teljes a lista. A ma már kevésbé ismert, de az 1930-40-es években hallatlan népszerűségnek örvendő, lenyűgöző szépségű Hedy Lamarr először 19 évesen házasodott meg, s mindezt még ötször ismételte meg, akárcsak a válásait, amelyből így fél tucatot „hozott össze”, míg Marilyn Monroe egy munkás, egy baseballjátékos és egy drámaíró mellett is állt az oltár előtt.
A legutolsó, komoly vihart kavart válás a néhai Diana hercegnő és Károly herceg esete volt: 1992-ben 11 év után intett búcsút egymásnak a kétgyermekes pár. A balsorsú házasság a figyelem középpontjába hozta a monarchia problémáit, s egyben megmutatta, hogy a brit társadalomnak gyakran egymással ellentétes elvárásai vannak.
Jogi adok-kapokba fordulhat a 76 éve eltűnt amerikai pilótanő, Amelia Earhart körüli rejtély. Egy amerikai milliomos a múlt héten ugyanis pert indított a repülőgép roncsának felkutatására alakult nemzetközi szervezet, a The International Group for Historic Aircraft Recovery (TIGHAR) és vezetője, Richard E. Gillespie ellen, amiért szerinte úgy csaltak ki tőle tavaly 1 millió dollárt, hogy közben már rég tudták, hol fekszik a Lockheed Electra típusú gép.
A Timothy Mellon által benyújtott keresetben az áll, hogy a TIGHAR már 2010-ben elkészítette a roncsot ábrázoló víz alatti felvételeket, de félretájékoztatta a wyomingi férfit, hogy még több pénzt csikarjon ki tőle a kutatás további finanszírozása érdekében. A szervezet természetesen tagadta az ellene felhozott vádakat; ügyvédjük útján közölték, tiszteletben tartják Mellon véleményét, de szerintük semmilyen szakértői vélemény nem tudja alátámasztani következtetését.
Amelia Earhart akart lenni az első nő, aki körberepüli a Földet. Kétmotoros Lockheed gépével, Fred Noonan navigátorral az oldalán 1937. június 1-jén hatalmas médiafelhajtás közepette indult útnak Miamiból a csendes-óceáni Howland-sziget felé. A felhős ég miatt azonban nem tudtak a csillagok alapján tájékozódni, Earhart az indulás után hét és fél órával közölte, hogy fogy az üzemanyag, nem sokkal később pedig a rádiókapcsolatra panaszkodott. Utolsó üzenetét nyolc és háromnegyed órával az indulás után küldte, majd megszakadt a kapcsolat. Earhartot 1939-ben nyilvánították hivatalosan halottá. A pilóták sorsáról ma sem tudni biztosat: a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy elfogyott az üzemanyaguk és a tengerbe vesztek.
Még több hír Amelia Earhartról a Múlt-kor történelmi magazin oldalán
A második világháború kellős közepén, 1942-ben az észak-indiai brit erők riasztó felfedezésről számoltak be a Himalájában. Több mint 5 000 méterrel a tengerszint felett a befagyott Roopkund-tó körül több száz emberi csontváz hevert. Azon év nyarán a kínai határhoz közel fekvő tó felolvadt, s a jég fogságából még több maradvány került elő a vízben lebegve, illetve a parton feküdve.
A világháború forgatagában eleinte úgy gondolták, hogy a magashegységben japán katonák csontvázait találták meg, akik egy expedíció keretében akartak átkelni Indián, hogy meglepjék a szövetséges erőket Nyugat-Ázsiában. A brit kormány rettegett egy esetleges japán szárazföldi invázió miatt, s gyorsan oknyomozókat küldtek ki a helyszínre. A vizsgálatok során rájöttek, hogy a csontvázak nem japán katonák maradványai, hanem jóval régebbi időkből valók. Számtalan elmélet született a járványtól kezdve a földcsuszamláson át a rituális gyilkosságig. Hat évtizedig azonban senki sem tudott fényt deríteni a Csontváz-tó titkára.
2004-ben egy tudományos expedíció adta az első elfogadható magyarázatot a rejtélyes halálesetekre. A megoldás talányosabb lett, mint azt bárki is gondolta volna. A holttesteket i. sz. 850-re datálták, a DNS-vizsgálatok pedig azt mutatták, hogy két különböző embercsoporthoz tartoztak a holttestek: egy több száz fős, rokoni kapcsolatban álló családi törzshöz és egy kisebb létszámú csoporthoz. Gyűrűket, lándzsákat, bőrcipőket és bambuszbotokat találtak a közelben, a szakértők pedig arra következtettek, hogy egy csoport zarándok helyi hordárok segítségével vághatott át a völgyön 1160 évvel ezelőtt.
Az elemzések azt mutatták, hogy mindannyian hasonló módon hunytak el: a fejükre mért ütésektől. Azonban a koponyacsontokon látható apró, de mély repedések alapján úgy tűnik, hogy nem fegyver, hanem valamilyen kerek tárgy okozhatta a sérüléseket. További furcsaság volt, hogy csak a fejnél, illetve a vállaknál találtak ilyen sérüléseket, tehát felülről érkezhetett a csapás. A kutatók ebből már le tudták vonni a végkövetkeztetést: a több száz zarándok és a tucatnyi hordár életének egy hirtelen jött, hatalmas erejű jégeső vetett véget. A jégeső ritkán halálos, ám csapdába esve egy völgyben, mindenféle menedék nélkül a 9. századi utazóknak esélyük sem volt elmenekülni az égből jövő, teniszlabda méretű jégdarabok elől.
A szesztilalom miatt magasra csapott indulatokra próbáltak rájátszani az 1928-as elnökválasztási kampányban a demokrata párti (amúgy katolikus) Alfred E. Smith New York-i kormányzó támogatói. A republikánusok jelöltje, Herbert Hoover a frappáns mottó ellenére tönkreverte Smith-t, megszerezve a szavazatok 60 százalékát, az elektorok voksaiból pedig 444-et gyűjtött, míg ellenfele 87-et.
Hoover kezére az 1929-es válság előtti gazdasági boom és az amerikai társadalom mély katolikusellenessége játszott. Még a Klu Klux Klan is aktívan kampányolt Smith ellen, illetve Hoover mellett, keményen támadva a demokrata párti politikus vallását.
Smith az 1920. január 17-én életbe lépő 18. alkotmánykiegészítés ádáz ellensége volt, így a "nedvesek" (Wet) táborában találta magát, de próbált arra ügyelni, hogy kampánya ne szorítkozzon az alkoholtilalom szapulására, mivel tudta, hogy a protestáns Dél és Középnyugat bigottan "száraz". Ez persze nem akadályozta meg támogatóit abban, hogy a fenti, nemrégiben előkerült kitűzővel kampányoljanak; erre egy június 22-től induló aukción most bárki lecsaphat.
A Manchesteri Gyermekkórház komputertomográfiai vizsgálatára a héten egy háromezer éves thébai papnő „feküdt be”. A Perth Múzeum kurátorai abban a reményben küldték CT-re és röntgenre az egyiptomi múmiát, hogy a 21. századi vizsgálatok során lehullhat a lepel életének és halálának körülményeiről.
A múzeum eddig még csupán mumifikált íbiszeket, az ókori egyiptomiak szent madarait küldte „kivizsgálásra”, azonban egy új nemzetközi program részeként a most kezdődött vizsgálatsorozattal a Nílus ajándékának nevezett ország egykori lakóinak étrendjére és betegségeire kívánnak fényt deríteni.
A korábbi vizsgálatok során sikerült kideríteni néhány múmiáról, hogy egykoron vérszegény volt, csontritkulásban szenvedett, fogászati problémákkal küszködött, esetleg túl sok olyan kenyeret evett, amely több homokot látott, mint lisztet. A múmiák átvizsgálásai 1908-ban kezdődtek, amikor első ízben csomagoltak ki egy több ezer éves személyt a közép-angliai városban.
Azóta a technika fejlődésével több módon is bepillantást nyerhetünk az elhunytak életébe, a legelterjedtebb módszerek közé a röntgen és a CT-vizsgálat tartozik. A brit gyermekkórház radiológiai osztályát éjjelente szállják meg a kutatók, amikor kisebb a forgalom. Vészhelyzet természetesen ilyenkor is felléphet. Ebben az esetben a múmia kénytelen tovább várni a végső vizsgálatra, s átengedni helyét az élőknek.
A neandervölgyiek egykoron a modern ember legközelebbi rokonainak számítottak. A faj megközelítőleg abban az időben halt ki, amikor a Homo sapiens elkezdte meghódítani a világot, ami ahhoz a spekulációhoz vezetett, hogy őseink törölhették el őket a Föld színéről. Katalán tudósok minap megjelent kutatásai szerint a modern ember egész világra kiterjedő migrációja legalább 178 nagytermetű emlős faj - például a gyapjas mamutok - kihalásában játszhatott jelentős szerepet. „A Homo sapiens alapvetően egy világméretű kártékony fajnak tekinthető, egyik más faj sem fejlesztett ki az idők során ilyen gyilkos potenciált” – írták a kutatók.
Az emberek ma is vadásznak és megeszik a csimpánzokat, a gorillákat és az orángutánokat, vagyis az ember legközelebbi élő rokonait, magyarázták a tudósok. Véleményük szerint őseink is ugyanezt tették: felfalták a Homo neanderthalensis egyedeit, hogy a világméretű terjeszkedési versenyből ők kerüljenek ki győztesen. Arra nézve van fosszilis bizonyíték, hogy a neandervölgyi és a modern ember is belekóstolt alkalomadtán fajtársaiba, arra azonban nincs, hogy a másik faj húsából is lakmároztak volna.
A brit kutatók eléggé szkeptikusak a kérdésben. Véleményük szerint – habár vannak bizonyítékaink a két faj közötti erőszakos és szexuális keveredésre is – teljességgel lehetetlen a katalánok eszmefuttatása. Álláspontjuk szerint, amikor őseink találkozhattak a neandervölgyiekkel, azok már a végnapjaikat számlálták. Genetikai sokszínűségük alapján Szibériától az Ibériai-félszigetig körülbelül 20 ezer egyedük élhetett, ami a mai természetvédelmi kritériumok szerint is veszélyeztetett fajnak minősítené őket. Vagyis a két csoport közti, egymás kiirtását és elfogyasztását célzó totális háborút teljesen ki lehet zárni.
Még több érdekességért keresse a Múlt-kor Magazin nyári számát az újságárusoknál
Törvényben mondaná ki a connecticuti szenátus, hogy nem a Wright-testvérek nevéhez fűződik az első, gyakorlatban működő repülőgép megtervezése és megépítése.
Bár a repülést nem Orville és Wilbur Wright találta fel, a híres amerikai testvérpár a Wright Flyer (Flyer I) megépítésével hatalmas tettet hajtott végre: ez volt ugyanis a világ első, ember által irányított, levegőnél nehezebb motoros gépe, amellyel 110 évvel ezelőtt az észak-karolinai Kitty Hawk felett emelkedtek a magasba.
1903. december 17. előtt három nappal már tettek néhány kísérletet, de ezek még kudarcba fulladtak. Orville a nevezetes napon aztán bemászott az egyszerű pilótafülkébe, felemelkedett és 12 másodperc alatt 39 métert tett meg a géppel. Azonban csak a nap negyedik repülése volt az egyetlen, amelyet irányítani is tudtak: testvére, Wilbur 279 métert repült 59 másodperc alatt.
A 6671. számú – jelenleg a kormányzó aláírására váró – törvény a Connecticutban elhunyt német származású bevándorló, Gustave Whitehead elsőségét ismeri el. A bombát még márciusban egy ausztrál történész robbantotta, amikor azt állította, hogy egy fotó bizonyítja, miszerint – az elsőségért évtizedek óta „küzdő” – Whitehead egészen pontosan két évvel, négy hónappal és három nappal Orville és Wilbur előtt hajtotta végre a történelmi repülést.
Brown szerint a pilóta 1901. augusztus 14-én emelkedett magasba a Kondorkeselyű névre hallgató szerkezetével. Azt nem tudta megmondani, hogy az őszi tanévkezdésre megjelenő új történelemkönyvekben már így fog-e szerepelni az úttörő Whitehead, mindenesetre Connecticut államban a törvény biztosan átírja az aviatika történetét.
